A tempó

2016.05.01. 14:43

(Részlet A pozsonyi metró című tárcasorozatból)

 

Garami Ricsinek

 

wp_20160501_14_27_50_pro.jpg

 

Szedjük a lábunkat a város felszabadulási emlékműve, a Slavín felé, kaptatunk föl a tavaszi délelőttben. Fogynak a lépcsők, a méterek. A fotós kolléga szinte nyargal, egy kerthelyiségre és egy sörre gondol. Soha nem jártunk a környéken, de mindketten érezzük, hogy itt lesz valahol. Az asztalunk, a söröskorsónk, az üveg koppanása a fán. A felszabadulás meg hadd várjon. Az egész napunk a tempóról szól, hogy a dolgok megfelelő ütemben és sorrendben történjenek. Hajnali vonat Budapestről Pozsonyba, érkezés, kávé a restiben, tésztába tekert sült kolbász az állomás előtti bádog bódéból, egy pohár sör a Bernard nevű kapualjban, ahol mindenki törzsvendég. Mindezt abban a legtökéletesebb, ihletett tempóban, ami csak azoknak az embereknek a sajátja, akik ritkán kelnek korán, de akkor isznak. A mágikus másnaposság kottájából játszunk. Ahogy haladsz fölfelé a Kálvária-dombon, mintha több városrész váltaná egymást, és mintha éghajlatok is. Az alsó utcákban, az SAV megálló közelében kényelmes, fülledt, kelet-európai betonszavanna, pár utcával feljebb viszont már érzed egy nedves kontinentális világ szeleit, ismerős, sörhabos páráját. Ahogy elfogynak lábad alól a lépcsők, eljutsz a pozsonyi tajgára, ahol májusban is barna avaron lépkedsz, ahol az emberek már kevesebbet beszélnek, és minden mozdulatnak tétje van. Egyre fogynak a mi szavaink is, ahogy bandukolunk a békés családi házak között. Minden higgadt számítás alapján, figyelembe véve az elmúlt kelet-európai évtizedeknek a munkás lakosság ivási szokásaira gyakorolt hatását, szem előtt tartva a szocialista-realista városrendezési elveket, beleszámolva a rendszerváltás kis- és középvállalkozás-hullámának torzító hatásait, nem elfeledkezve a csehszlovák sörkultúra-faktorról, és egy pillanatra sem eltekintve attól, hogy már rohadtul megszomjaztuk, nos, minden kétséget kizáróan a következő utcában egy kerthelyiséggel rendelkező sörözőnek kell következnie. A fotós kolléga nyújtogatja a nyakát, szaporázza a lépteit. Nagyon kocsmát akar már látni, nem csak a saját maga megnyugtatására, hiszen itt egy elméletről van szó. Az elméletről, ami még úgy-ahogy, de összetartja ezt a töredezett, repedezett posztszocialista blokkot. Kicsiny világunk alapjai remegnének bele, ha itt most nem egy kocsma következne. Felnézek az égre, keresem a felszabadulási emlékmű csúcsát a sűrűsödő fák között. Érzem, ahogy fogynak mellettünk a házak, a kerítések, közeledünk az utca vége felé, az esély vége felé, amikor a fotós kolléga azt mondja, itt van. Egyszerre örül a sörnek és annak, hogy igaza volt. És persze meg is könnyebbül, hogy nem kell az egész ismert világunkra új elméletet kidolgozni. Kezdeni elölről az egészet. A lépései is lelassulnak. Ha látod a célt, már nincs miért sietni. A célnak zöld fakerítése van, apró verandás ház, az alacsony tető alól szőlőlugas indul, az udvarán színesre mázolt, sörpadok, rácsos székek, asztalok. A cél vaskapuja nyitva. A kelet-európai ember arcizmai ahhoz idomultak genetikailag, hogy ne fejezzék ki azonnal a boldogságot. Tompítsák, rejtsék el, raktározódjon inkább a szemük vibrálásában. Csak ne legyen látható, mert a csalódás nevű szörnyeteg állandóan lesben áll egy feldőlt kuka mögött. A fotós kolléga ugyan mellettem áll, de valójában már bent issza a sört, kortyolja le a sörhabot, hintázik az egyik rácsos széken. Csak én állok mozdulatlanul, a lelkem sem megy előre, kushad a lábam mellett az avarban. A színes betűket próbálom összeolvasni a homlokzaton, értelmet próbálok látni egy betűhalomban, ami egy idegen nyelven érthető szavakat adna ki. Piros, kék, sárga, zöld betűk, játékosan a falra szórva. És egy csengetés odabentről. Majd hatalmas zsivajban robban föl a cél. Most látom csak, hogy milyen alacsonyak a székek. Milyen túl színes ez az udvar. Milyen rendezett a lugas, tiszták az asztalok. Milyen nett ez a fakerítéssel őrzött világ. Mire kiérnek az udvarra, mi már nem vagyunk ott. Bazmeg, ez egy óvoda, mondjuk loholva. Tudom, tudom. Nem látnak minket. Nem látják a két rohanó férfit, hogy lábuk alatt éppen összeomlik az általuk ismert világmindenség.

 

(Megjelent a Fejér Megyei Hírlap 2016. április 30-i számában. A rajzot Garam Richárd készítette 2014. tavaszának egy kora reggelén a pozsonyi vasútállomás egyik presszójában.)

KocsmaBeatTurné

2016.04.27. 10:02

A pozsonyi metró

2016.01.26. 12:30

A SÖR

 

Adatközlő hősöm éveken át büszkén meséli, hogy annak idején ő is ott volt a fiúk között, akiket 1973 egy késő tavaszi délutánján, nem sokkal az alapkőletétel után, a fővárosi újság riportere megkérdezett, mit gondolnak a családi házaik helyén hamarosan felépülő új pozsonyi tömbházakról. Hősöm és barátai a liget egyik rácsos asztalánál söröztek, ő akkor már 15 éves, elsőéves szakközépiskolai tanuló, de ezt valami miatt nem hangsúlyozza. Hősöm ugyanis néhány jelentéktelen részletet kihagy történetből. Az valóban igaz, hogy a fővárosi lap kíváncsi riportere az ő orra alá is odatolta a mikrofont, ám ő ekkor azt válaszolta, hogy pont leszarja az egészet, az összes redvás panelházat, mert ilyen rohadásban, ami itt van, se így, se úgy nem lehet élni, a Spartak is megint kikapott a bajnokságban, szóval felőle aztán az Úttörőpalota helyére is panelt építhetnek, neki már az sem számítana. Másnap persze megjelent a cikk fotóval, mindennel, hogy a helyi fiatalok rendkívül boldogok és bizakodóak az új lakásokat illetően, véleményük szerint ezek a nagy épületek, a közös lépcsőházak, a széles, fás utcák elősegítik majd a természetes kollektivizálódást, és részükről alig várják, hogy beköltözzenek. A fotón mindannyian vidáman mosolyognak, az apró hiba mindössze annyi, hogy a felületes képszerkesztő nem retusálta ki alaposan az oda nem illő részleteket, és így a fotó jobb alsó sarkába még éppen beúszik az egyik korsóból kibuggyanó leheletkönnyű, vidám sörhab fehérje. Adatközlő hősöm apja, a Nagyfater viszont csak a „természetes kollektivizálódásig” jut el, amikor csattan a pofon, a képre már nem is marad ideje. A sör miatt, kérdezi hősöm az apját. Milyen sör, kérdezi a Nagyfater. És ekkor csattan a második. Nagy erény a kussolás, gondolja ekkor hősöm nagyon helyesen.

 

pozsony003.jpg

 

A BÜFÉ

 

A büfé krómos-fényes villanásai a Patronka megálló felüljárója alatt a pozsonyi tavaszban. Mindig vonzza a tekintetem a troliról, minden reggel és délután, ám először mégis egy éjszaka lépek be a büfé ajtaján. Amikor néhány órával korábban leparkolok vásárolni, elkövetek egy hibát: a lejtőn állok meg, az autó motorja pedig már nem tudja fölszívni azt a maradék kevés benzint. Nem indul. Elmegyek hát benzinkutat keresni, a város szélét levágó autópályáig kell sétálnom, egészen a Patronkáig, hogy találjak olyat, ahol kanna is van. Ha kanna van, minden van. De innen már megint nagyon messze van az autó. A gyaloghíd alatt ekkor pillantom meg a büfét, a neonfényben elsőre meg sem ismerem. Belépek, szavak nélkül rendelek, sört, keserűt, a benzines kannát a lábamhoz szorítom. Még a felénél sem járok az italoknak, amikor belép a melegítőnadrágos, bőrdzsekis férfi, nem szól senkihez, egy kulccsal sorban kinyitja a fal mellett zümmögő, nyerőautomatákat és nekiáll pénztárcába gyűjteni az aprópénzt. Precízen, lassan, szűk, pontos mozdulatokkal dolgozik. Aztán megáll egy asztalnál, papírt vesz elő, számolni kezd. Senki nem néz rá, láthatóan tartanak tőle. A bal kezén vékony, feszes kesztyű, tekintete fürge és ellenséges. Gyűlöli minden atomját ennek a neonfényes létnek, a krómozott bárpultot, a mozgó lábú asztalokat, a klóros vécészagot, de leginkább azt, amiben mindez összesűrűsödik, az embert. A maga világában ez a férfi ugyanis úr. Nála van a buksza, valaki rábízta ezt a bukszát, és ha így van, akkor most ő is valaki. És valóban úr: számolás közben a kesztyűs ujjával túrja az orrát. Körbeleng mindent a gyűlölet, és érzem, ahogy én is lassan fölveszem. Állok, egy külvárosi kocsmában, benzines kannával a lábaim mellett, és telepedik rám a kesztyűs férfi gyűlölete. Nem jó kombináció. Rájövök, hogy ez végül is tárgy nélküli gyűlölet. Egyszerű és kézre álló. Kényelmes. A kesztyűs férfi így oldja meg az éjszakát. A nappalairól nincs információnk. Később találok egy taxit, fáradt vagyok, ma olyan napom van Pozsonyban, hogy nem kísérletezek, nem próbálkozom a magyarral, se a szlovákkal, de tulajdonképpen nem próbálkozom az angollal sem. Nem szólok. Mutatom a térképen, hová megyünk. A taxis kedvesnek látszik, nem zavarja a benzineskanna, beszállok vele. Aztán mégis büdös. Nem szól: letekeri az ablakot. Amikor megérkezünk, a sofőr a biztonság kedvéért nyom még egyet a taxiórán, az kettőt pittyen, és az ár, a végösszeg, hirtelen a kétszeresére nő. Nem szólok. Fáradt vagyok. Az a generáció vagyok, amelyik nem szól. A taxis sem szól, amikor ugyanezt csinálják vele az okmányirodában, az étteremben, a tárgyaláson. Alázzák, aláz. Nem szólok. Amikor a tárcájába nyúl a visszajáróért, hangosan számolni kezd: egy, kettő, három, mondja magyarul.

 

A KULCS

 

Átmegyek Bécsbe, hogy európai legyek. Átmegyek európainak lenni, 2014-ben. A vonatjegy olcsó, megéri, Pozsonyligetfaluból közvetlen járat megy, talán ezért újították föl a vasútállomást. Megállok a végtelen európai belvárosban, fölém magasodnak a három- négyemeletes házak. Itt valahogy minden magasabb, mint Pozsonyban. Minden sűrűbb. Záródnak a csúcsos tetők az égbolt alatt. Megállapítom, hogy az európaiak színes nadrágokban, színes ingekben járnak, és az a sok színes szemüvegkeret. És minden kétszer annyiba kerül. Talán a színek miatt. A sör, a bor, a csípős csirkeszárny; a létezés. Tiszta sor. Hömpölyög a bécsi tömeg az aranyputtók alatt. Visszafelé a jókora, éppen átépítés alatt lévő bécsi vasútállomáson megállok. A metróból fölfelé észreveszem, amint egy lány megtorpan a peronon, valamiben talán meg is botlik, mindenesetre kizökken a magabiztos, jó kedélyű, bécsi lendületéből. Egy kulcscsomó. És sehol senki. Körbejárja, gondolkodik, mi legyen vele. Én is gondolkodom. Mert a metróban sehol egy ember, mármint dolgozó nincsen, csak utasok. Közlekednek. De nincs más sem, egy modortalan biztonsági őr, akit gyűlölni vagy kinevetni lehetne, de még egy árva ellenőr sincsen, hogy lebukj. Akkor kinek adjuk le a kulcsot? Ezen gondolkodik két európai. A talált tárgy helye hol lesz? Látszik, hogy a bécsi lány most szembesül a rendszerhibával: ha mindenütt csak automaták, akkor nincs kihez szólni, nincs kihez fordulni. Akkor egyedül vagyunk. Tesz még néhány lépést a kulcscsomó körül. Aztán elindul. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha lehajolna, de aztán mégis inkább elindul. A bécsi lány nem tudja értelmezni a problémát. A lány otthagyja a kulcsokat a földön. Közelebb lépek. Nézem a kulcsokat. Szépek, fényesek. Most lehetne egy bécsi kulcsom. Csak nem tudom, hogy mihez. Közben odakint, a Stephanplatzon megy minden tovább, megcsillan a fény egy aranyputtó seggén.

 

(Megjelent a Hévíz 2015/4-5. számában Három európai történet címmel. Fotó: Garami Richárd)

Napfény kedden

2015.12.21. 13:32

libella.jpg

Az újságíró gyakornok megáll az épület előtt, les befelé az ablakon. Először a nem működő ajtó kilincse fölött, aztán megtalálja a bejáratot, az előtérből kémlel egy darabig. Még délelőtt tizenegy sincs, tele a presszó. Látja, hogy nem lesz hely, és a fotósra gondol, de jó lett volna elcsípni az ablak melletti asztalt. Én is a fotósra gondolok, amikor megreccsen alattam a bárszék, és próbálok helyet csinálni a gyakornok kollégának a szűk hátsó folyosón az interjúhoz. Interjút csinálni bárhol lehet, egy budai presszó könyöklőjénél is, de a fotózás már más kérdés. A fotósok mindig fényt akarnak, mintha az életük múlna rajta. Nem tudják, hogy a Libella az egyik legfényesebb presszó, a téli délelőtti, presszónyi napsütésen tényleg életek múlnak. Közben felszabadul a leghátsó asztal, de az meg azért nem jó, mert ott a hatalmas tükröződésben ülünk, önmagunkat ismételjük a trükkös térelrendezésben. A gyakornok belép, megtalál, leül, megcsinálja a trükköt, hogy előbb indítja el a felvételt, mint ahogy gondolnám, csakhogy én azt gondoltam, már akkor elindítja, amikor belép. Egy presszó zörejei interjú helyett. Aztán a belső sarokasztalhoz átülve beszélgetünk tovább presszókról, kocsmákról, az üzemi szomorúság mementóiról. A jobb hármas asztalnál szerkesztési elvekről, ezt valószínűleg át fogják lapozni, a jobb kettesnél már a gyerekkoromnál tartunk, a pulthoz szorulva meg ott, hogy mit iszunk. Így lopod a távolságot a Libellában a fény felé. Amikor a fotós végül megérkezik, már a tévé alatti asztalnál ülünk. Az előtér üvegkalitkája zsilipeli befelé a világosságot. A fotós nem is jön tovább, onnan, a hideg üvegházból fényképez befelé. A később megjelent fotón úgy pillantok fölfelé, mint Tony Soprano a Maffiózók utolsó másodpercében. Mintha magamat nézném. Nem tudom mit várok, csak az biztos, hogy újra ki fog nyílni az ajtó, és újra és újra és újra. És adagokban hozzák be a napot, tolják maguk előtt, a télikabátos hasukkal nyomják előre, délre szinte fülledt lesz a kis terem. Jön be a Csontó meg a Zeke, mindenféle Bandik, törzsasztalosok. Szállingózó építészhallgató lányok szakaszolják megnyugtatóan érkezésüket. És elmúlik egy délután, de az is lehet, hogy egy este. Meg húsz év. És negyvenkilenc villamos. Meg egy repülő. Azt mondja nekem az egyik egyetemista lány, hogy ő nem azért lesz építész, hogy falakat tervezzen. Jó. Kinézek az ablakon az utcára, újra nyílik az üvegajtó. Fogy a napfény, én meg addig ülök itt, amíg lekések egy ciprusi gépet. Elmulasztok egy ajándék nyarat. Az interjút az esti kiadás hozza. Úgy nézek fölfelé a fotón, mintha éppen magamat látnám belépni a Libellába. Mint aki nem most jön Ciprusról, hanem el sem ment. Na mi van, fiam, pincébe jársz napozni? Nem, presszóba.

 

(Megjelent a Libella 20 című kiadványban 2015. december 19-én.)

 

Made in Czechoslovakia: Škoda

2015.10.30. 08:25

 „Aztán beleerőltették ezt a kurva Volkswagen-motort.

Hagyták volna a picsába úgy, ahogy volt.”

(kortárs autószerelő közlése)

 

 

 

1.

 

Az alkatrészeire bontott mustársárga Škoda 100L De Luxe látványa a Katona József utcai kertes ház udvarán, valahol a keleti blokk nyugati szélén, egy mezővárosból lett iparvárosban. Valószínűleg ez a látvány lehetett az, ami kibillentette Mosoly András nyugdíjas szövetkezeti portást vasárnap reggeli jó kedélyállapotából, és onnantól kezdve aznap már nem is billentette vissza semmi, egészen addig, amíg saját kezébe nem vette a sorsát, egy csehszlovák gyártmányú hegesztőpisztoly által, de ekkor még nem tartunk itt.

Most még csak sétálunk haza Mosoly elvtárssal a Videoton jókora gyártelepe felől, ahol néha-néha még ma is vállal egy-egy szombat éjszakát az üzemi portán. Addig sincs otthon, és a munkaidőt igyekszik kihúzni, amennyire csak lehetséges. Nem siet, tavaszi pantallója fehéren villan a májusi napsütésben, rövid ujjú inge az illő mértékig kigombolva, VOR-zakója a hátára dobva, műbőr talpú tip-top félcipőjének halk lépteihez pedig az úgynevezett íróutcák dús lombú cseresznyefáinak zúgása adja a ritmust, a majdnem nyári szélben. Gorkij, Tolsztoj és Makarenkó mondatai szolgálnának hátteréül ennek a vonulásnak, ha Mosoly András olvasott volna tőlük egyetlen sort is, míg végül elérünk a nagy szovjetek között magányosodó Katona József utca sarkáig.

A nyugdíjas portás ekkor már érez valamit, de még nem sejtheti, amit mi tudunk, hogy innentől kezdve egy perc nyugta sem lesz, pedig még csak reggel fél kilenc van, ráadásul vasárnap.

 

38.jpg

 

2.

A Škoda 100L De Luxe Fülöp Bandi ipari tanuló atyai öröksége. Bandi udvarolni jár a Katona József utcába, közben a városi könnyűfémmű kötelékében készül szakvizsgájára, és Bandisága révén tulajdonképpen tegeződő druszaságban lenne Mosoly Andrással, kamasz szerelme szembe szomszédjával, ha ez a vidám druszaság nem múlt volna el hamar az egyre gyakoribbá váló vasárnap reggeli autószerelő tevékenység miatt. Az ifjú Bandi ugyan többször elmagyarázza a nyugdíjas Andrásnak, hogy sokkal kényelmesebb itt, az udvaron szétszedni, összerakni, majd beállítani az állandóan rakoncátlankodó 100L motort a megfelelő üzemi tartományba, mint ugyanezt Bandiék panelháza előtt tenni a garázssoron, ahol egy negyven lakásos panelközösség ellenszenvét lehetne kivívni ugyanezzel a tevékenységgel, az öreg Andrásban 1985 tavaszán már kevéssé dolgozik a kollektív tudat, sőt, valljuk be, egyre inkább csak magára gondol, a vasárnap reggeli Kőbányai sörére, meg az alvásra.

Így csap össze kollektív és egyéni érdek egy Škoda 100L De Luxe darabjai fölött 1985 májusának utolsó vasárnap reggelén.

Ugyanis ahogy a nyugdíjas portás megérzi a közeledő tragédiát a sarokra érve, úgy Fülöp Bandiban is motoszkálni kezd a nyugtalanság az udvaron, és amikor ez az eleinte csupán lappangó, alaktalan szorongás egyszer csak Mosoly András szembe szomszéddá sűrűsödik össze, jobbnak látja a dolgok elébe menni, és a portás felé siet az utca végére. Vagyis csak sietne, de a bádoglemezekből összetákolt piros nagykapu már megint beragadt, úgyhogy a könnyűfémipari tanulónak jó néhány szakvizsga tételt végig kell pörgetnie a fejében, amíg egy megfelelő mozdulattal ki tudja rúgni a kaput, és útjára eredhet.

Ekkor még nem tudja, mekkora hibát követett el.

 

 

3.

Mosoly András nézi-nézi a Škoda 100L De Luxe darabjait a kiégett füvön, és ugyan látja közben, hogy Fülöp Bandi szája mozog, de a májusi szélzúgás mintha egyetlen erős visítássá állna most össze az öreg portás fülében, így nem hallhatja, hogy Bandi mindenféle kisdobos, úttörő és a végén még ministráns becsületszavát is adja, hogy ezúttal nem lesz motorbőgetés, bár ez utóbbiról, a ministránsról, nem tudja pontosan, hogy micsoda.

Mosoly András legyint, és jobbnak látja, ha ezen a vasárnapon egy másik megoldáshoz folyamodik, ha aludni akar. A reggeli Kőbányai lehetőségét ezúttal elveti, és már a garázsa végében, a kannák közé rejtett vegyes aromájú szesz jár az eszében, metiles ízét a nyelve hegyére képzeli, amikor elmenőben becsukná a kaput, de nem lehet. Ezt a szart javítanád meg inkább, öcsi, szól hátra, de már a saját hangját sem hallja a fülébe költözött visítás miatt.

A nyugdíjas portás délelőttje hol izzadt, csatakos, hol hidegrázós forgolódással telik a nyári konyha kempingágyán, és néhány éber pillanatában megállapítja ugyan, hogy ezúttal tényleg nem hallani a 100L De Luxe vinnyogását, de valami miatt mégsem tud aludni. Ütemtelen, fémes csattanások szakítják meg a szél süvítését, és riasztják föl álmából, amiben egyébként éppen halőrré fokozzák le a városszéli halásztavakhoz.

Az íróutcák cseresznyefái zúgnak a májusi szélben, és olyan gyönyörű, roppant tavasz van, hogy abba Mosoly András agya majdnem belehasad.

Az utca lakóinak későbbi elbeszélése szerint a nyugdíjas portás fejében nagyjából ebédidőben állhatott össze az ördögi terv. Ekkor már legalább húsz órája nem aludt, ebből tizenkettőt szolgálatban töltött, egy órát céltalan sétálással, felet szeszesital-fogyasztással, a maradékot pedig álmatlan forgolódással. Miután föltápászkodott kempingágyról, utolsó erejével keresztül vonszolt egy gázpalackot az utcán, csehszlovák típusú hegesztőpisztolyát csőre töltötte, és úgy behegesztette szembe szomszédja szél csapkodta piros bádoglemezes nagykapuját, hogy végül Fülöp Bandi teljes szaktanuló osztálya dolgozott a szétbontásán két álló napig, egy kegyelem kettesért.

Aztán a teljesen elerőtlenedett portás már nem ért vissza saját házához, azonnal az árokba ájult. Az arra járók azt hitték, biztosan részeg, pedig csak aludt. És soha nem álmodott szebbet életében. Csak már nem tudta elmondani senkinek, mi lehetett az.

 

(Megjelent az Irodalmi Szemle 2015/7-8. "Made in Czechoslovakia" számában. Fotó: Garami Richárd, Pozsony, 2014. május)

 

Üdvösség készenlétben 3.

2015.05.01. 14:40

AZ INOTAI APHRODITÉ HITELES TÖRTÉNETE

 

Varga Gábor Farkasnak

 

 

Kövecses elvtárs hosszan nézegette az új plakátot a könyvtárszoba ajtaja mellett, és az inotai kultúr fűtetlen folyosóján izzadni kezdett. Hozzászokott már a munkásosztályt okító plakátokhoz, amelyek minden esetben arra mutattak rá, hogy valamit rosszul csinálnak, vagy éppen csalnak: rosszul viszik a vasgerendát, felelőtlenül üldögélnek a targonca villáin, csalnak a mérésnél, védőszemüveg nélkül vizsgálják a szikrát hányó körfűrészt, borosüveggel a kezükben ölelik a létrát, a kedvence pedig az volt, amin egy szovjet elvtársnő buja szőke tincseit éppen föltekeri az ütvefúró. A könyvtári, kisurranó tolvaj fekete alakja, kezében a jókora lexikonnal, a vörös zseblámpafényben mozdulatlanra dermedve, viszont valami teljesen új volt. A feliratot olvasva, „Csípjük nyakon a könyvtári szarkát”, hideg verejték gyűlt össze Kövecses vastag zubbonya alatt, és egy pillanatra talán meg is szédült.


Önkéntelenül oldalsó zsebéhez kapott, és felidézte a néhány perccel ezelőtt történteket.

 

Soha nem lopott még könyvet életében, és éppen ezért úgy érezte, mintha a plakát kifejezetten neki szólna. Mintha a Mindenható, vagy egy titkos jóakarója, tette volna ide a falra, hogy Kövecses, most még meggondolhatod magad. Vagy esetleg figyelik. Valaki figyeli, és az egész ki volt tervelve. Lépre csalták.

 

Amikor néhány perccel ezelőtt Kövecses beletúrt az „iktatásra váró” könyvek közé, és sűrű hátrapillantgatások közepette zubbonya zsebébe csúsztatta azt a kis alakú, sárga borítós könyvet, még nem sejtette, hogy ilyen hamar lelepleződhet. De ezt a könyvet nem lehetett otthagyni. Puha, finom kötésével, a borító titokzatos ábráival, és a számára ugyan ismeretlen nyelven írott, de mégis valamiféle bujaságot sugárzó címével olyan forró izgalmat ébresztett Kövecsesben, amilyet nem érzett már nagyon régóta. Vagy talán még soha korábban. Egészen beleborzongott. Szerelmet, szellemi kihívást és a bűn izgalmát érezte egyszerre. Tudta, ha ez a kötet a könyvtári dolgozók kezébe jut, soha nem kerül ki a polcra, még az iktatás előtt a szemétre hajítják. Vagy bezúzzák. Vagy a pártirodára küldik, és azután zúzzák be.

 

1973. november 5-ét írtunk, és Kövecses még soha nem iszkolt haza munka után ilyen kamaszos izgalommal.

 

munkavedelem_002.jpg 

Másfél szobás készenléti lakótelepi lakásában egyedül élt. Felesége nem volt, barátai alig akadtak, csak a Strand Büfébe meg a könyvtárba járt, a Strandba valamivel gyakrabban. De most esze ágában sem volt lemenni egy fröccsre, kávét sem főzött újat, a reggeli hideg maradékot kortyolgatta, miközben az asztalhoz ült. A könyvet a viaszosvászonra helyezte. Kövecses magányos ember volt a telepen, szégyellte az érettségijét, és hogy nincs felesége. De úgy érezte, most minden megváltozik, belép egy új világba, ahonnan olyan gazdagon tér vissza, hogy mindenki irigyelni fogja, övé lesz az összes csaj a telepen, és megtanítja őket az égi, a földi és a mélytengeri szerelemre egyaránt, talán még az Andit is, a Strand pénztárából, őt a leginkább, neki már úgyis van valami köze a vízhez.

 

Az ablakon túl közben zörgetni kezdte a fákat a novemberi szél, tiszta és hideg volt az inotai égbolt, világos lett az apró konyhában is, és benne Kövecses többször végigpörgette a könyv lapjait, hogy aztán végül mindig visszatérjen a borítóhoz. Hozzáért egy ág az ablaküveghez. Elfogyott az utolsó korty kávé is. Egy tengerkék szempár hívogatta magával Kövecses tekintetét a forró nyárba, a kezdő A betű hasából pillogot kifelé, alatta izzó vörös és sárga betűk váltogatták egymást, és egy buja, antik románc ígéretet adták ki összeolvasva: Aphrodite Strip, ez állt rajta. A modern Ciprus regénye.

 

Kövecses nem tudott betelni a látvánnyal. Annyit ugyan sikerült kisilabizálnia, hogy a kötetet 1972-ben adták ki, és egy bizonyos Jack C. Goodwin professzor írta, ám hogy ennél tovább nem jutott az angol szöveggel, egy cseppet sem bántotta. Újra és újra végiglapozta a könyvet, és noha egyetlen szót sem értett belőle, érezte, Jack C. Goodwin professzor ezekben a titokzatos sorokban leírta a választ minden kérdésére. Még az sem zavarta, hogy mindössze egyetlen rajz volt a könyvben, az is egy kusza térkép, de Kövecsest ekkor már nem lehetett kizökkenteni: a térkép egymásba forduló vonalai, lágy ívei, pajkos kacskaringói buja bokrokkal teli labirintusokat, bőven termő narancs- és végtelen olajfaligeteket, meztelenül heverésző nimfák otthonát rajzolták ki előtte.

 

Kövecses azon az éjjelen ezek között a puha ölű nimfák között hajtotta álomra vasporszagú fejét, és másnap ruhástul, arcával a viaszosvásznon, kezében az üres kávés pohárral ébredt. És még soha nem volt boldogabb életében.

 

A következő napokban mindent elolvasott, amit Ciprusról és a ciprusiakról talált. A könyvtárnak a közelébe sem mert menni, ezért kénytelen volt az otthon megtalálható lexikonokra, képes újságokra hagyatkozni. A pirospöttyös Kislexikonból (1968-as Akadémiai kiadás) például megtudta, hogy Ciprus ugyan köztársaság, de nem népi, és hogy 9251 négyzetkilométernyi területén 594 ezren élnek, tehát jóval kevesebben, mint Magyarországon, és hogy ciprusi fonttal fizetnek, amiről nem derült ki, hogy hány forint lehet. Az viszont egyértelműen látszott, hogy a ciprusi nép is sokat szenvedett nép, akárcsak a miénk, mert görög, egyiptomi, római, bizánci, arab, keresztes, velencei, török és angol uralom alatt is éltek. A nagyanyja után maradt egyik Nők Lapja Hetedhét fotórovatában pedig népviseletbe öltözött görög és török ciprusi katonát is látott. És akkor ott volt még Aphrodité terrakotta szobra a berlini szépművészeti múzeumból.

 

Csodálatos napok jöttek, Kövecses egyre ritkábban gondolt a rajtakapott könyvtári szarka alakjára, sőt, a Strandban, amikor Andi a nagyfröccsök blokkjait adta neki, elkezdte a lányt az inotai Aphroditének szólítani, és ezzel nem várt sikereket ért el, a november 7-i felvonuláson pedig mintha a föld fölött járt volna, és úgy érezte, egy kicsit az elnyomott ciprusiakért is vonul.

Kövecsesnek néhány napon át kerek volt a világ.

 

Aztán jött november 7-e délutánja, amikor kétségkívül megváltozott minden. Megitta az aznapi utolsónak szánt savanyú nagyfröccsét, felvette télikabátját, fizetett még egy kört a munkaszüneti napot kihasználó kohász kollégáknak, hosszan, bizalmasan, szinte kérkedve búcsúzkodott az inotai Aphroditétől, majd biciklire ült, és bizonytalan lendülettel hazafelé tekert. Minél előbb haza akart érni, hogy újra belelapozhasson a könyvbe. Suhant lefelé a lejtőn a nyirkos őszi délutánban, lobogott utána a téli kabátja, elengedte a kormányt, a karjait széttárta, süvített fülében a szél, megszűnt körülötte Inota, de az is lehet, hogy az egész Népköztársaság, és közben, rendkívül hiányos angoltudása miatt arra a gondolatra jutott, hogy milyen nagyszerű ember lehet ez a Jack C. Goodwin, ha egyszer benne van a nevében az Isten.

 

Ekkor tompa ütést érzett a bal karján, visszarántotta, de már késő volt. Hallotta a mellette elzúgó motor öblös, durrogó hangját, és tudta, a tompa ütés maga a motoros lehetett, aki a lejtőn lefelé már nem tudta kikerülni Kövecses kitartott karját, és most a motoros, járműve felett irányítását vesztve cikázik, hogy aztán a lejtő aljára érve, az útpadkán felbukva eltűnjön az úttestet szegélyező bokrok között. Kövecses még látta a motor koromfekete festését, a küllők és a magas kormány krómos csillogását, a bukósisak kékes fényét, de aztán már semmit. Kövecses is felbukott, és eszméletét vesztette.

 

Néhány perc múlva arra ébredt, hogy eleredt az eső. Az orrából bugyogó vért szétáztatta a víz, kabátja súlyos, nyirkos takaró volt a hátán. Föltápászkodott. Amikor közelebb lépett a bokrokhoz, és behajolt az ágak közé, a szürkületben már nem látott semmit. Fülelt, maga sem tudta mit várt, talán nyöszörgést, jajveszékelést. De néma volt a bokor. Csak a motor nyomai látszottak a sárban.

Amikor a biciklijére támaszkodva visszafelé sétált a Strand Büféhez, már arról győzködte magát, hogy amíg ő eszméletlen volt, a férfi biztosan fölkelt, majd továbbhajtott, és valójában ő, Kövecses az áldozat, de a lelke mélyén tudta, hogy hazudik magának. Néhány száz méter után már világosan látta az összefüggést az ellopott könyv és a baleset között. A vetkőző Aphrodité, a puha ölű nimfák és Ciprus forró ligeteinek ígérete elvakították, és elfelejtette, a rajtakapott könyvtári szarka sötét alakját, hogy a szarka bizony bűnhődni fog, és vörös zseblámpával világít majd rá az igazság.

 

A Strandba visszatérve nem mondta, hogy megölt volna egy erre járó idegen motorost, sem azt, hogy hazafelé felbukott a biciklivel, mert az egyértelmű volt, inkább hagyta, hogy az azóta jócskán megittasodott kollégák visszahívják egy-egy nagyfröccsre. Kellett hozzá majdnem két óra és öt kör a savanyú italokból, hogy összeszedje minden erejét, és visszainduljon a lejtő aljára. Az eső is elállt, és a Strandban Aphrodité már a zárásra készülődött.

 

Alacsony termetű, ősz hajú férfi várta Kövecsest a bokrok mélyén, előtte vékony gallyakból rakott tűz lobogott, a motorjának támaszkodott, és apró halakat sütött nyárson. Kövecsesnek fogalma sem volt, honnan szerezhette őket. A férfi biccentett, hogy Kövecses üljön le, majd amerikai akcentussal közölte, hogy nem halt meg, sőt, nagyon is jól van, bár a válla még fáj egy kicsit.

És hogy Kövecsesnek lett-e valami baja, meg hogy hozott-e bort a kocsmából, mert azzal az amerikai nem készült.

 

Kövecses szólni sem tudott a döbbenettől. Hogy került ide egy amerikai? Ráadásul ilyen motorral?

Nézték egymást egy darabig, míg végül az amerikai újra megszólalt: Jack vagyok, mondta, és bőrkabátjába törölte zsíros kezét.

 

Kövecses elvtárs, a könyvtári szarka, aki szégyellte az érettségijét, meg hogy nincs felesége, és aki reménytelenül szerelmes volt a Strand Büfé pénztárosnőjébe, még hosszan beszélgetett Jack C. Goodwin professzorral, az Aphrodite Strip szerzőjével, akinek a nevében majdnem benne van az Isten. Beszélgettek nimfákról, olajfaligetekről, pénzről és nőkről, a jó és a rossz örök küzdelméről, békeharcról és szabad piacról, Goodwin magyarázott valamit egy Watergate nevű épületről, meg hogy állítólag az utolsó amerikai katona is elhagyta Vietnamot, meg hogy majd egyszer a szovjetek is elmennek Inotáról, de Kövecses ezeket hitte is meg nem is. Ő Aphroditéről szeretett volna hallani, hogy tényleg levetkőzik-e a regény végére. Jack C. Goodwin hosszasan mosolygott a tűz fölött a novemberi éjszakában.

 

Elmagyarázta Kövecsesnek, hogy bűnösnek lenni éppen még bocsánatos dolog, de hülyének lenni már nem az. Aphrodite Strip ugyanis nem egy night club, hanem egy repülőgép-leszállópálya, meg egyébként is, miért vetkőzne le az, akit eleve úgy ábrázolnak, hogy meztelen, és hogy a könyvben mindössze annyi történik, hogy egy pilóta röpköd föl-alá Ciprus fölött mindenféle csempészáruval, de az egésznek semmi értelme nincsen, egy rakás hulladék, ponyva, ma már ki sem engedné adni. Magyarországra is csak azért jött, hogy az utolsó megmaradt példányt magával vigye, és örömmel venné, ha Kövecses visszaadná neki. Aphroditéről pedig mindössze annyit tud elmondani, hogy ha Kövecses esetleg Cipruson jár, akkor mindenképpen látogasson el Páfoszba, Petra tou Romiou-hoz, ahol ez a cafka állítólag kiemelkedett a habokból, meg lehet nézni a sziklákat is, ahol az eset történt, mert azoktól a szikláktól nem messze, az út szélén egy ócska furgonból olyan sült báránykolbászt lehet kapni, hogy attól helyet cserél az ég a földdel. Ami pedig az inotai Aphroditét illeti, Kövecsesnek érdemes lenne sietnie, mert a hölgy négy deci kevert után beleszédült a leeresztett medencébe, és magától biztosan nem fog kiemelkedni onnan.

 

Kövecses másnap reggel úgy ébredt, mint aki végigaludt egy hetet. De amikor megérezte maga mellett az inotai Aphrodité bőrének olcsó aromával keveredő illatát, megnyugodott. A helyére került a világ.

 

Kövecses nem volt már fiatal, amikor a rendszerváltás után végre eljutott Ciprusra. A repülőgép felszállása előtt hosszasan nézegette a tájékoztató füzet biztonsági ábráit, a furcsa, esetlen alakokat, amint éppen az oxigénmaszkot helyezik föl, vagy a mentőmellényt veszik elő az ülés alól, míg végül figyelmes lett egy fekete alakra, amint a légitársaság takarójával a hóna alatt oson le a fedélzetről. Vörös zseblámpafénnyel világított rá az igazság. Kövecses elmosolyodott, becsukta, és visszatette a füzetet az előtte lévő ülés támlájára, majd fehér bort és ásványvizet rendelt.


Közben arra gondolt, hogy ma már báránykolbászt fog ebédelni.

 

(Megjelent az ExSymposion 2014/88-as számában. Plakát: Varga Gábor Farkas)

Tóth Laci tanításai

2015.03.30. 10:11

I. A nézőszámról

 

Áll Tóth Laci a színházterem ajtajában, egy órával a műsor kezdete előtt, a technika rendben, a résztvevők is lassan megérkeznek, és Tóth Laci már közös pohár borok és kávék ígéretét mormolja hangtalanul a bajusza alatt, amelyeket majd az irodájában fogunk elfogyasztani hamarosan. De előtte még a tanítás. Mert ez a Tóth Laci világtudó ember, és ennek a nagy egész világnak ő azokat a zugait ismeri a legjobban, amiket művházak falai választanak le a világ többi, lényegében teljesen fölösleges részéről. Szóval áll a mi Tóth Lacink az ajtóban, megtévesztésig olyan testtartással, mintha a nézőket várná, de ne hagyjuk magunkat becsapni, mert a nézők még el sem indultak otthonról, sőt, legtöbbjük még azt sem tudja, elindul-e majd egyáltalán. Laci áll, és azt mondja: ebben a szakmában dolgozom húsz-harminc-negyven-ezer éve, és egyetlen dolgot tanultam meg, azt hogy fogalmam sincs. Fogalmam sincs, mennyien lesznek ma este.

 

 

II. Arról, hogy merről jöjjünk be

 

Tóth Laci ül az első sorban, állítja, csak beugrott egy percre a próbára, de persze ott ragad. Nem bír nem ott ragadni. Viszont az előadás mégsem köti le igazán, mert nagyjából a második jelenet végén belebóbiskol, és aztán nem is ébred föl a zenés fináléig, akkor is csak arra, amikor hirtelen csönd lesz. A csönd zavarja meg. Aztán a rendezői eligazítás végén odajön, és hibátlan pontossággal felsorolja a karaktereket, felhívja a figyelmet a harmadik jelenet közepén történt apró ritmustalanságra, javasol néhány sort kihúzni, majd közli, hogy ha a negyedik jelenet elején a sokadik mellékszereplő arról az oldalról jön be, akkor valószínűleg fogalmunk sincs a színházról. De egyébként marha jó lesz, mert egy szót nem lehet érteni az egészből. Köszi, Laci.

 

10548080_826629087412549_4472367606432266873_o_2_1.jpg

 

 

 III. A kalapálás fontosságáról

 

Tóth Laci kiállítást rendez. Ez azt jelenti, hogy egyszerre tölt bort, kalapál, válogat, kihajít, beszélget a büfében, interjút ad, fényeket állít, és valószínűleg ma kora reggel titokban még talán vakolt is. És mindeközben persze éppen megnyitó szöveget fabrikál. Na, de hol van a papírod, Laci? A mim? Néhány órával később már telt ház van a kiállítóteremben, és ugyan az I-es tanítás a nézőszám megjósolhatatlanságáról szól, azért a végén valahogy mégis mindig telt ház van. Tóth Laci pedig megnyitó szöveget mond, papír nélkül, alapos, fricskákkal teli, nézőket kacagtató szerelmi vallomást, ami nem is a kiállított alkotásokhoz szól, hanem a térhez, ezekhez a sokat kalapált falakhoz, amiket most történetesen éppen e művész képei takarnak itt-ott. Mikor írtad ezt a szöveget, Laci? Mikor volt erre a néhány percre néhány perced? Akárhogy is gondolkodunk, csak a kalapálás maradt. Csak kalapálás közben lehetett. Más választás nem marad.

 

 

IV. A menekült társulatok befogadásának fontosságáról

 

Tóth Laci sok helyen elmondja, neki nagyon fontos, hogy a város összes amatőr társulata nála próbáljon. Tóth Laci reménykedő ember. Biztos arra számít, hogy ugyan ő akkor már nem lesz itt, de ha évek múlva születésnapozik a művház, akkor majd biztos minden társulat színpadra állít valamit.

 

 

V. Arról, hogyan írjunk egysoros eposzt?

 

Tóth László: Hogyan írjunk egysoros eposzt?

 

Írjunk egysoros eposzt.

 

Tóth László Hogyan írjunk egysoros eposzt című versét hallották.

 

 

(Megjelent a Fejér Megyei Hírlap 2015. március 28-i számában. Elhangzott a székesfehérvári A Szabadművelődés Háza 40. születésnapja alkalmából tartott Tóth László-emlékműsorban.)

 

Üdvösség készenlétben 2.

2015.01.20. 11:50

AZ INOTAI FEKETE TÉL HITELES TÖRTÉNETE

Ha azt állítjuk, hogy Kanavász elvtárs körül hetvenkilenc telének első napján legalább egyszer megfordult a világ, azzal valószínűleg keveset mondunk.

1979. november 16-a délutánján Kanavász karbantartó géplakatos az öltözőszekrények takarásában egy apró, de nehéz fémtárgyat csúsztatott a táskájába. Gondosan elrendezte a holmik között, fölnézett, aztán még egy gépzsíros rongyba is beletekerte. Közben minden neszre összerezzent. Soha nem lopott még életében. Nem tudta, hogyan kell megúszni, és azt sem tudta, hogyan kell lebukni. Ha valamire megtanította élete eddigi harmincegy éve, az az volt, hogy ebben az országban se megúszni, se lebukni nem lehet. Mert itt nem történik semmi. Tényleg semmi.

14_-05_-17_czinki_1.jpg
A reggeli műszak végeztével a szokásosnál is sietősebben lépett ki a jókora téglaépület vaskapuján. Gyorsan maga mögött hagyta az erőmű csenevész fasorokkal tarkított acél és beton telepét, csak a kapu előtt, a porta épületénél lassított a léptein valamelyest. Kicsit jobban magához szorította a füles műbőr kézitáskát. Nem félt, de arra gondolt, ha valamire ennyire vágyik, az biztosan nem lehet az övé. Ezt azért alaposan megtanította neki a közeg, a hetvenes évek, az az évtized, amikor állítólag kivételesen sokat sütött a nap a keleti blokk fölött. Kivételesen sokat sütött a nap Isten egén, gondolta, amikor belépett a portára.

A három kis izzó közül éppen a „mehet” felirat melletti égett, amikor a fémdobozhoz ért. Az előtte lévő elvtárs ezek szerint mehetett gond nélkül. A készülék nem azt választotta, hogy szondát kéne fújnia, vagy a táskáját néznék át esetleg. Akkoriban az inotai dolgozó néppel éppen szerencsejátékot űzettek, egy gombnyomáson dőlt el minden. Amikor a portaőr odalépett, Kanavász büszkén, kiegyenesedve, a szemébe nézve nyomta meg a gombot. Az izzók pirosan és zölden villogtak, a fémdoboz kattogott, az őr pedig türelmetlenül topogott egy helyben, amíg tartott a sorsolás. Aztán azt mondta: táska. De ezt akár mondani sem kellett volna, mert Kanavász is jól látta. A „mehet” és a „szonda” ezúttal nem nyertek, maradt tehát a táskaellenőrzés. Kanavász szétnyitotta a műbőr füleket, és biztos volt benne, hogy akkor ez itt most a vége.

14_-05_-17_czinki_2.jpg
Az inotai ősz semelyik másik ősszel nem összehasonlítható. A jókora lombkoronák, amelyek egyrészt az ellenséges kémrepülőgépek esetleges kíváncsisága elől védenek, másrészt egyes nézetek szerint még a káros sugárzásoktól is megóvnak, nyáron pedig hűvös, arborétumi sötét csöndbe burkolják az utcákat, ilyenkor megmutatják a készenléti lakótelep szürke falait, beszürkítik az inotai délutánt. Az emberek átlátnak a szomszédba, meglátják az ABC lapos tetejét, a strand betakart medencéit, a fák tövébe állított dicső mészkő szobrokat, végső soron: egymást. Mindezek horizontján a erőmű örök kürtői. És ha az esetleges kémrepülő fölött volna még egy esetleges feljebbvaló is, hát az most belelátna Inota mélyébe: így várják a telet.

Amikor a portaőr biccentett Kanavásznak, hogy minden rendben, mehet, Kanavász nem hitt a szemének. Belepillantott a táskába, aztán vissza az őrre, aztán megint a táskába. Egészen összeomlott: tényleg nem történt semmi. Szélesebbre tárta a táska a száját, és most már közvetlenül az őr elvtárs orra alá tartotta, hogy de bizony nézze csak meg rendesebben, mert ez így félmunka. A portaőr fölhúzta a szemöldökét, végignézett Kanavász elszánt, remegő testén, aztán a mögötte időközben feltorlódott hosszú soron, és mivel sietni akart, meg jobb a békesség is, és a provokáció lehetősége sem volt teljesen kizárható, hát beletúrt a táskába. A sorban az egyik munkás fütyörészni kezdett. Mások csak tébláboltak tovább. Kotorászott egy darabig, aztán végül kihúzta a kezét, és kelletlenül a nadrágjába törölte a gépzsírt. Közben másik kezével a cigarettáját kereste, már a szünetére gondolt.

És ekkor felgyorsultak az események. Kanavász most már üvöltve követelte, hogy őt igenis kutassák át rendesen, mert ő nem másodrendű munkás elvtárs, akit így meg lehet alázni. A portaőr mellkasának lökte a táskát, hogy gyerünk, dolgozzon rendesen, az védekezni próbált, rángatták a műbőr füleket egy darabig, míg végül a táska tartalma a földre borult. A tegnapi Népszava Kanavász cipőjére esett, a gépzsíros rongy valamivel messzebb, az uzsonna maradéka pedig, közte egy löncskonzerv, egészen az ajtóig gurult. Kanavász a földre vetette magát, próbálta összekotorni a holmit, keresett valamit, de ekkor már senki nem figyelt rá.

Ha azt állítjuk, hogy Kanavász elvtárs körül hetvenkilenc telének első napján legalább egyszer megfordult a világ, azzal valószínűleg keveset mondunk.

A portaőr már éppen azt ordította volna Kanavásznak, hogy tán meg van háborodva az elvtárs, bizony az önkritikának is van egy határa, ez már nem az a világ, elvtárs, főleg ilyen piszlicsáré ügyekkel ne zaklassa, főleg a szünete előtt közvetlenül ne, de ekkor azt vette észre, hogy az emberek elkezdenek kilépni a sorból. Az ellenőrzéssel mit sem törődve a kijárat felé indulnak. Mások az ablakokhoz szorították az arcukat, úgy bámultak kifelé. Egy darabig nem is lehetett pontosan látni a fejektől, hogy mi történik, csak annyi tűnt föl Kanavásznak, amint fölegyenesedett, hogy a szürke most mintha még szürkébb lenne odakint, sőt, ugyan csak apró pontokban, de mintha be is feketedne minden.

Kanavász és az őr, miközben a meginduló embertömeg lökdöste a vállukat, együtt bámulták, ahogy sűrű, golyónyi pelyhekben hullani kezd odakint a koromfekete hó. Megérkezett a tél a készenléti lakótelepre. A termelés ugyan nem állt le, de az épületekből kijöttek a munkások, a tömbházakból kiléptek a lakók. Nézték, hogyan feketedik, sötétedik az inotai tél. És miközben Kanavász lassan maga mögött hagyta a porta épületét, sétált a fekete porhóban a Strand Büfé felé, megint gondolt valamit a feljebbvalóról.

Másnap ugyan Szabó kohász elmagyarázta, hogy a hó természetesen nem volt fekete, inkább csak piszkosszürke, és a szokatlan eseményért minden bizonnyal az átkozott hideg volt a felelős, meg a túlzott kapacitáson üzemelő erőmű felsőbb légrétegekben lecsapódó égéstermékei, meg persze az istenverte szovjet szűrő, Kanavász tudta, hogy nem mond igazat. Egyszerűen nem mondhatott igazat.

14_-05_-17_czinki_3.jpg
De Kanavász most még csak sétált az üdvözítő feketeségben a büfé felé, nézte az ABC-ből kitóduló, veszprémi és fehérvári asszonyokat, nézte a büfé fehér falain a növekvő fekete foltokat, és amint a férfi, női és kisgyermek munkáscsaládot ábrázoló kőszobrot sötétbe takarja az első hó. Egyik kezével magához szorította a táskát, a másikkal a mélyére nyúlt. Kotorászott egy darabig.

És akkor, hosszú idő után újra nevetett. Talán még ugrott is egyet. Boldogan nyalta a gépzsírt az ujjáról.

(Megjelent a Műút portálon 2014. május 17-én. Fotó: Oláh Gergely Máté)

Strand Bisztró 10.

2015.01.19. 16:28

dsc09630.JPG

A szerző majdnem pontosan tíz évvel ezelőtt, 2005. januárjában a székesfehérvári Strand Bisztróban. Ekkor még nem sejtettük, hogy: 1. a bisztró egy éven belül bezár; 2. nem csak, hogy meglesz a Higgs-Bozon, az "isteni" részecske, de el is pusztíthatja a világot; 3. a Videoton bajnokságot nyer; 4. 40 ezer forintból meg lehet élni; 5. 2014-ben az Egy kocsma város "utolsó sétája" a Strandhoz vezet majd.

A MEGTALÁLT VASÁRNAP MUNKACÍMŰ SOROZATBÓL

(JAK TÁBOR)

Reggel 7.30-kor úgy ébredek, mint akit visznek. Iskolába vagy kórházba. Minden porcikám ellene van. Egy közel egyhetes írótábor után a résztvevőket arra kényszeríteni, hogy reggel nyolcig hagyják el a szobáikat, nemcsak egyszerű kegyetlenségre vall, de a fiatal kulturális irodalmi élet ismeretének teljes hiányáról is. Azon gondolkodom, hogy kik lehetnek ennek az egész őrületnek a szervezői, aztán rájövök, hogy például én is, úgyhogy megemberelem magam, és 7.59-kor már csukódik mögöttem az ajtó.

Reggeli helyett a már sokszor emlegetett Zöld kocsma teraszán meglepően összeszedetten válaszolok Szarka Károly interjúkérdéseire, és felidézem magamban azt az esetet, amikor néhány nappal ezelőtt ugyanennél az asztalnál ülve bizonyítékkal kellett előállnom arról, hogy Komár Lászlónak igenis létezik olyan száma, hogy „Ha eljönnek a tornacipős fiúk". A tábor koncepciójának az is része, hogy itt fontos kulturális kérdések megvitatására mindig van alkalom, és persze igény is. Ezt mi sem támasztja alá jobban ennél az esetnél.

Ebéd helyett egy benzinkútnál állok, ahol váratlanul összetorlódik a JAK-konvoj, és tankolás után Urbán Ákossal arról beszélgetünk, milyen nagyszerű, hogy a foci idén visszatért a táborba. Csak azt sajnálom, hogy egyszer sem tudtam beszállni, pedig elhoztam a gimnázium óta alig használt focicipőmet is. A kapuskesztyűt nem, mert az atomjaira foszlott ennyi év alatt.

A délután 2 és 4 közötti időszakról nincs adat: ekkor, immár a saját ágyamban, újraálmodom a tábort, de az is lehet, hogy egy másikat. Mindenesetre rémlik, hogy a táborban workshopoló nemzetközi szekció tagjaival, kiegészülve egy szerb résztvevővel, a délvidéki nyitás jegyében, arról beszélünk, hogy igencsak időszerű lenne kibővíteni a Visegrádi 4-ek tagságát, és Szerbia mellett Spanyolország, valamint Jamaika beléptetése is komolyan fölmerül.

Álmodom egy Csaba-tál nevű (állítólag kétszemélyes) tálról is, amin hús alatt is hús van, de még a húsban is kolbász van, mindezt pedig egy soktojásos omlett takarja diszkrét lepelként, és Cserna-Szabó Andrással, életünkben talán először, nem hiszünk a piros-fehér kockás terítőkhöz szokott szemünknek.

Álmodom egy könyvbemutatóról, de nem is egyről, hanem többről, JAK-tokányról, slamkölykökről, Bach Máté első rózsagyökér pipájáról, KISZ-lenyomatú táborunkról, a Csíkosról, a Zöldről meg a hektikusan nyitva tartó Kékről is, hogy aztán Csider István Zoltán telefonja riasszon föl: megjöttek a cuccaimmal, amiket szanaszét hagytam a táborban.

01.jpg

Este átmegyek a Szamár söröző teraszára (figyelem, keretes szerkezet, lásd: augusztus 24-ei netnapló), keresem a tegnapi nyárbúcsúztató mulatság nyomait, de minden és mindenki meglepően kisimultnak tűnik. Az egész székesfehérvári Papagáj-telep kisimult, amíg mi Balatonszemesen nem annyira. Aztán magamban, csöndben elbúcsúztatom a nyarat, és ebben elég nagy segítségemre van a közelben becsapó villám.

Nem finomkodunk: ősz van.

(Megjelent a Litera Netnapló-sorozatában 2014. augusztus 31-én.)

A MEGTALÁLT VASÁRNAP MUNKACÍMŰ SOROZATBÓL

(HÉVÍZ)

Komoly felelősség nekiállni egy olyan napnak, amiről később netnaplót kell majd írni. Hiszen sokan olvassák, és azt gondolják, lám, így élnek ezek, így él egy vidéki szerző, sőt, így él egy Hévíz-szerző, még a vasárnap sem szent neki. Olyan nagy felelősséget érzek magamon, hogy inkább el sem kezdem a napot vagy délelőtt tizenegyig, akkor is csak azért kelek föl, pontosabban kapcsolom be a laptopot, hogy megnézzem a híreket. És ekkor jövök rá, hogy aki egyszer, esetleg kétszer, Hévíz-szerző volt, az örökre az marad (mint ezt netnapló-felkérésem esete is remekül példázza), ám a Hévíz-szerző nem attól lesz Hévíz-szerző, hogy csak publikál feszt, hanem, hogy az egész világot egyetlen Hévíz-témának látja, aztán vagy megírja, vagy nem. A hírek között például azt olvasom, hogy „Levágott kobrafej marta halálra a szakácsot”, és arra gondolok, hogy ez már szinte egy kész novella, némi karakter- és helyszínrajz, késleltetés stb. kell már csak hozzá, és mehet a lapba, csak az a kár, hogy nem egy zalai büfében történt az eset, de mindegy, Cserna Bandi biztos nagyon örül majd neki. Hacsak meg nem írta ő. Kis hezitálás után arra jutok, hogy már biztos megírta ő, és kimegyek a kertbe körülnézni.

Kimegyek a kertbe körülnézni, és látom, hogy M. kolléga közelít a kapu felől, az egyik kezében zacskót, a másikban alkoholmentes sört szorongat, és ebből arra a következtetésre jutok, hogy jobb lesz, ha csak udvariasságból és röviden kérdezősködöm a tegnapi legénybúcsú részleteiről. Aztán kiderül, hogy nem is ezért jött, hanem mintegy tizenöt perc alatt kiokosít az európai pályázatok elszámolási rendszerének sajátosságairól, és csak ezután dönti rá a maradék sört a kutya fejére. Nyilván erről jut eszébe, hogy még csak nem is a kiokosítás miatt jött át ezen a vasárnap délutánon, hanem a zacskó a lényeg, rajta a felirat: „pacalos ízesítésű kutyakeksz”. A napló őszinte műfaj, tehát nem szeretném félrevezetni az olvasót, és nem állítom, hogy nem kóstoltam meg azonnal, szigorúan minőség-ellenőrzési okokból, a pacalos ízesítésű kutyakekszet. Semmi pacal íze nincs. A gyártó biztosan azt gondolta, hogy könnyedén át lehet verni a kutyát, és így a gazdit is, mert a gazdi úgysem kóstolja majd meg. Hát, dehogynem. És ekkor újabb Hévíz-téma sejlik föl előttem: milyen nagyszerű mélyinterjút lehetne készíteni a termék kitalálójával, ha esetleg team munkában dolgoztak ezen, akkor meg a teljes kollektívával. Mehetne az egész bagázs az első-hátsó borítóra.

Lassan ránk esteledik, és mivel én nem vettem részt a tegnapi legénybúcsúban, viszont hétfőn elutazom hosszabb időre, és ezzel majd váratlanul át is kanyarítom egyik műhelynaplót a másikba, átmegyek a Szamárba, és elfogyasztok egy csapolt Sopronit a teraszon. A Karinthy tér fái mindig megnyugtatnak, így itt és most gondolom végig, hogy mi mindenre lesz még szükség a holnap induló JAK-táborba, például holnap enni kell egy rendes pacalt is indulás előtt, mert a mai kekszes tapasztalatok alapján ebből így részemről nem, hogy tábor, de semmi nem lesz. Bent a kocsmában a teletexten még lefutnak az utolsó meccseredmények, aztán lezárják a világ leghangosabban blokkot nyomtató pénztárgépét, amit a NAV nem csak lát, de szerintem hall is.

Búcsúzik a héttől a székesfehérvári Papagáj-telep, és így ér véget egy Hévíz szerző rövidített napja is. Azért még eszembe jut, hogy egyszer véletlenül részt vettem egy Hévíz-lapszám szerkesztésében. Éppen belépek a ciprusi, mazotoszi teraszról, és a hűtő felé tartok, amikor Bandi a laptop képernyőjére mutat, és megkérdezi, hogy szerintem ez a kép jó lesz-e ide? Mondom, hogy jó. És kész is volt a lapszám. Aztán lemegyünk a spanyol Mariához a helyi büfébe, kérünk egy báránysaslikot, én születésnapom alkalmából a polgármesterrel fényképezkedem, és már csak a helyi pópát kell megvárnunk, mert vendéglátóink szerint nagyon hasonlít rám.

De az is lehet, hogy én vagyok. Egy Hévíz-szerzőnél bármi előfordulhat.

WP_20131111_02620131111121224_ff.jpg

(Megjelent a Litera Netnapló-sorozatában, a Hévíz folyóirat meghívására, 2014. augusztus 24-én.)


Dezső Istvánnak

1. Utálom a tűzijátékot. Márpedig itt az van. A bohócokat is utálom, de a tűzijátékot még jobban. Délután bohócokat is láttunk. Állunk a győri belváros egy szűk utcájában, innen már nem jutunk tovább, a kanyarulatban megrekedt a tömeg. Túl sokan vagyunk, 2004. május elseje van, és ez a derék város most nagyjából egy emberként ünnepli az EU-csatlakozást. Pont erre a napra tették, és én valami miatt Győrben vagyok, közben Krakkóba készülök, ott fogok majd lakni egy hónapig, de te ezt már nem tudod. És ezért van, hogy mindig május elsején jutsz eszembe leginkább. 2004. május elsején te már nem élsz, Pista. Ezt azért mondom, hogy tudd, hogy később ebből ne legyen félreértés. Ez az írásmű alaphelyzete. Tehetnénk úgy, mintha az egész fikció lenne, de nem az. Nagyon is valós az ünnepség, ez az egész őrület a városban, a tűzijáték, Győr is, Krakkó is, sőt Fehérvár is, és valós az a kék színű koktél, amiben sárgának tűnő, csillag formájúra vágott banándarabok úsznak. „Csatlakozási koktél”. Az egyik belvárosi kiskocsmában vagyunk, belekóstolok, borzalmas az íze. Te ekkor már nem vagy itt, ezért mesélem a továbbiakat.

InstagramCapture_0cf84eef-6771-4c0b-a129-6e6de19dd9cf_jpg.jpg

2. Egy évvel később, ugyanezen a napon, útban a Bregyó felé megpihenek. Ekkor még működik Székesfehérváron az Omnika Presszó. Borzasztó hely, ezt onnan tudom, hogy te mutattad, és akkor mondtad. Végül is nem olyan rossz. A hely egyik érdekessége, hogy ha valaki ki akar menni a kerthelyiségbe, akkor el kell kérnie a kulcsát. Nem adják könnyen. Úgy őrzik ezt a tíz négyzetméternyi égdarabot a krízisközpont mellett, mintha az életük múlna rajta. Leülök a szürkére ázott-kopott műanyagszékre, kora délután van, bent már indul a helyi, ünnepi karaoke. Egy fogatlan nő áll meg a kerthelyiség ajtajában, a mikrofon zsinórja nem ér ki idáig, így acapella énekli kifelé, hogy „Necsi-necsi-necsinálja én velem, úgyis olyan szomorú az életem.” Mondtad, hogy ezen a helyen lehetőleg senkivel se vitatkozzak.

3. Majdnem egy évvel később, mint ahogy terveztem, lediplomázom. Így rendes átadóm sem lehet: a tanulmányi osztály kis ablakán át kapom meg a dokumentumot, aztán eszem egy tarhonyás húst Virág elvtársnál a D-menzán, majd átmegyek Feri bácsihoz a Strand Bisztróba. Jön egy fuvallat, eldübörög mellettünk a május elseje. Idén megint kampány van, akár hiszed, akár nem, szörnyűségesebb, mint az előző volt, pedig azt hittük, 2002 a mélypont. A terasz előtt egy kisfiú sír, kidurrant a lufija. Összefonnyadva fekszik egy pártlogó a betonon. Aktivisták hada indul a segítségére.

4. Ezt nehéz megmagyarázni, egy állatkertben töltöm a majálist. Mindenki ideges, a gondozók pedig bánatosak, mert tegnap halt meg a helyi elefánt. Ezen a momentumon, ha csöndben is, de azért biztos elszórakoznánk veled, ha ott lennél. Elég hűvös van, szinte minden állat visszabújik az odújába. A gyerekek türelmetlenek, a szülők idegesek. Egy anyuka üvöltve magyaráz valamit a mongúzról.

5. Házam van, vagyis nem saját, csak bérlemény. Éjszakánként azt a dallamot hallgatjuk, amivel rohamra indulnak a tűzoltók. Ez az ötödik év, Pista, és mondhatnám, hogy ebből az alkalomból összegyűltünk néhányan Móron azon a márciusi napon, vagy legalább a születésnapodon, de nem így volt. Fölösleges lenne hazudni, és a fikció ügyét is tisztáztuk az elején. De hát nem hízelegni vagyok itt. Pótcselekvésként a kertben, flekkensütés közben, merthogy így majálisolunk abban az évben, megint elmesélem azt az esetet, amikor egy pincérrel kiküldtél egy vilmoskörtét utánam a Beles teraszáról a városi forgatagba, mert hogy születésnapod van. Damasztkendő, „jónapot uram”, „megengedi-e”, stb., ahogy azt kell. Szeretik ezt a történetet, hálásan nevetnek rajta mindig.

6. Nehéz ponthoz érkeztünk. A főiskolán, amikor ültünk nálad a stúdióban, vagy forgattunk ugyanazokon az ismétlődő helyszíneken, egyszerű volt az időszámítás. A főiskolán minden idén történik, vagy tavaly. Esetleg az első évfolyamon. Most pedig öt-tíz évről kell számot adnom.

7. Várom, hogy kezdődjön a színházi próba, új előadással készülünk a májusi fesztiválra, én meg a Tisztiklub udvarán támasztom azt a korlátot, amelyiknél készült egyszer egy fotó. A kép életlen, valaki tévedésből a mögöttünk lévő bokorra állította a fókuszt. Kezet fogunk, te meghajolsz. A bukott és a megválasztott amerikai elnökök mosolyát játsszuk el. Évek óta nem lehet bemenni abba az udvarba.

8. Keramikus barátunk háza falán van egy alkotás, amit állítólag te csináltál. Csak néhány alaktalan deszka, összeszögelve, azokon sötét festéktónusok. Ahány kerti, tavaszi nyúlpörkölt, annyiszor jut eszünkbe, hogy csak kéne csinálni egyszer egy kiállítást. Ne aggódj, nem csináltunk.

9. Pozsony, Győr, Krakkó, Székesfehérvár, Prága, Duna, Tisza, Kapolcs, Mór, Ady Endre utca, Lépcső utca, Erkel Ferenc tér, Vasútállomás, Gomba, Panama, Betekincs, Beles, Szabadságharcos út, Vidámparki tó, Bartók Béla tér, Főépület, Stúdió, Boda-, Virág-, Ybl-menza, Mini, Joe, Lila, Frankfurt, Isztambul, Marrakesh, Sepsiszetgyörgy, Csíkszereda, Kishegyes, Alacsony-Tátra, Magas-Tátra, Ciprus, Korfu, Kiskörút, Nagykörút, Felsőváros, Bádogos köz, Városház tér, Országalma, végül az Éden Presszó, és Fehérvár, Fehérvár, Fehérvár. Egy interjúban egyszer azt találom mondani, egy egyébként ártatlan és kedves riporteri kérdésre, hogy én nem akarok a fehérvári kulturális élet hősi áldozata lenni. Te mit gondolsz erről?

10. Egy pozsonyi majális meg egy korsó Arany Fácán indítja be az emlékezés folyamát. Amikor sétálok át a város híres hídján, az UFO alatt, és nézem a betonfalakon egy száz évvel ezelőtti Duna-part képeit, még nem gondolom, hogy ez lesz. De most már mindegy. Ülök a víz fölött, mögöttem rázza a park ősfáit a májusi szél, nincs körhinta, se céllövölde, nincsenek vásári vurstlizajok, csak a ponyvák lobognak csattogva, miközben egy helyi modern polbeat banda hangol a színpadon, és tíz év tavasza feszít egyszerre mindenben. A part alatt kajakosok hülyéskednek. Figyelj Pista, szerintem én visszamegyek, kérek még egy Fácánt ettől a kedves pultos lánytól, talán még magyarul is tud néhány szót. Csak aztán itt legyél még egy darabig.

(Megjelent a Fejér Megyei Hírlap 2014. június 28-i számában.)

 

Üdvösség készenlétben

2014.03.31. 10:56

Az inotai rendszerváltás hiteles története 1.


Történt egyszer, hogy az inotai készenléti lakótelepen megjelent az Isten. Az erőmű kettős kürtője felől érkezett, átmászott a kapun, a hosszú kerítés mellett haladt, és még éppen látta az utolsó, 20:40-es székesfehérvári busszal hazaérkezőket. Angol gyapjú pulóver volt rajta és kordbársony nadrág. Nyakkendőt nem kötött, de keményített nyakú fehér inge még a könnyedén libbenő, angyalszárnyhoz hasonló ballonkabát alól is kilátszott. Kalapját nem húzta szemébe, ahogy errefelé akkoriban szokás volt, hanem egyenesen az emberek szemébe nézett. Azonnal tudták róla, hogy külföldi.

1989. november 16-át írtunk. És az Isten újra beléphetett a Vasfüggönyön túlra. Be is lépett: kíváncsi volt a magyarokra, hogy s mint vannak e történelmi változások közepette. Ha már úgyis annyit emlegetik őt a magyarok isteneként. És ha már belépett, egyik útja a készenléti lakótelepre, a Park Presszóba vezetett. Meg akarta hallgatni, miről beszél a nép.

Az Isten régóta nem járt magyar kocsmában, pontosan 1947 óta, így nem tudta, mire számítson. Belépett, megállt a pultnál, és várt. A vendégek azonnal felfigyeltek rá, de mégsem szóltak hozzá, a sarokban piros Videoton TV sercegett, az országban pártok alakultak, az egész világ változóban volt, az emberek pedig (többen közülük életükben először) kíváncsiak lettek. Saját magukra is. Az Isten látta, hogy ez jó, és cigarettára gyújtott. Édes, éteri, nyugalmas ambróziaillat lett a helyiségben. Erre aztán már tényleg mindenki felfigyelt. Kezükben gyűrődni kezdett a csomagos barnaszofi, szívükben nőni a fájdalom. Nem voltak még felkészülve a jóra, várták, de nem voltak felkészülve rá. Nem voltak felkészülve arra, hogy véleményük legyen, nem voltak felkészülve a választékra, a választásra, a szabadversenyre, a piacra, a jövőre. És nem voltak felkészülve az Istenre sem. Mint már szó esett erről, nagyon régen találkoztak vele. Azt pedig a Himnuszukból lehet tudni, hogy az Isten addig se sok jót tett velük.

24_IMG_1521_.jpg

A pultos ekkor tölteni kezdett, Unicum nincs, igyon vodkát a külföldi vendég, vagy vegyest; vagy ha már úgyis Magyarországon jár, akkor feketecímkés cseresznyét. Az a minimum, és már tényleg töltötte is. Aztán, hogy oldja az ambrózia okozta hirtelen jött feszültséget, beszélgetni kezdett az idegennel.

Ötvenhatos, kérdezte.

Hogy mi?

Mikor ment ki az országból, mióta nem volt itthon?

Á, szóval, azt hiszik, hogy emigráns vagyok, gondolta az Isten, és ez tulajdonképpen tetszett neki. Ami azt illeti, már korábban el kellett innen jönnöm, és azóta nem is jártam erre, válaszolta. Aztán lehúzta a cseresznyét. Érezte, ahogy szétárad testében a pálinka, az alkohol és az aroma semmi mással össze nem téveszthető elegye pedig előhozta belőle a közösségi lényt. Tudta, hogy az emberek ivás közben barátkozni kezdenek egymással, olyanokkal is szóba állnak, akiket nem ismernek. Az Isten nem ismert itt senkit. És ők sem ismerték az Istent. Ekkor körülnézett, és az egyik sarokasztalnál meglátta az inotai Akárkit. A pálinka ugyan eltompította egy kicsit az érzékeit, de ez az ember most akkor is gyanús volt neki. Ez az ember bajban van, gondolta az Isten.
Rendelt hát még két cseresznyét, és megkérdezte, hogy van-e itt egy szabad hely. És esetleg elfogadna-e egy pálinkát. Az inotai Akárki érezte, hogy a kettő csak együtt fog működni, így hát bólintott. De a biztonság kedvéért csak egyszer. Az Isten leült, gyorsan lehúzták az italokat, ettől aztán az Isten annyira fölbátorodott, hogy azonnal a közepébe vágott.

Mi bajod van, Akárki? Nekem aztán tényleg elmondhatod.

Az ördög el fogja vinni a lelkemet. Ha már el nem vitte máris.

A presszóban közben megint fölerősödött a moraj, zörgött a hűtő, sípolt a kávégép, a tévében mintha Farkas Berci bukkant volna föl egy pillanatra, a terasz felől újabb vendégek érkeztek, az ajtó fölött pislantott egyet a neon. Szűkült befelé, sötétedett az inotai éjszaka.

27_IMG_1591_.JPG

Hát nincs aki segítsen rajtad, kérdezte az Isten Akárkit.

Nincs.

Akkor én a barátod leszek, és segítek rajtad. Ma csak neked, mondta, és megkínálta az ambróziás cigiből.

Akárki komótosan rágyújtott a külföldi cigarettára, majd az édes füstfelleg mögül azt kérte az Istentől, mesélje el, mi fájt neki utoljára igazán.

Miért fontos ez, kérdezte csodálkozva az Isten.

Mert csak akkor lehetünk barátok, ha ezt tudom. Egy titok egy titokért. Őszinteség az alapja mindennek, még itt, ezen a helyen is, nézett körbe Akárki. Mikor hasadt meg a maga szíve, de úgy istenigazából?

Az Isten egy pillanatra elmélázott. Sosem gondolt magára úgy, mint akinek a szíve meg tud hasadni.

Hát, akkor lássuk, biztatta magát. Nézte a szűkülő készenléti éjszakát, a presszót, a füstbe burkolózó arcokat, a neont, a poharakat, a zsíros falakon hullámosodó plakátokat, a művirágot a polcon. Nézte a másnapos keleti blokkot, amint vidáman ráiszik.

26_IMG_1583_.jpg

Az Istennek fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el ezzel a nézéssel. Csak azt érezte, mintha már saját magát is azon szemcsés Videoton TV-n látná, azon a kis piroson.

Tudod, amikor az az űrhajós, nem a tiétek, hanem az a szovjet, aki elsőként feljött az égbe, szóval, amikor az a szovjet azt mondta, hogy ő bizony nem lát itt semmiféle istent, na, az például pokolian szarul esett. A szívem majd’ bele szakadt. Igen, ez a jó szó rá, pokolian, mondta aztán, és elnyomta a műanyag hamutartóban az ujjára égett ambróziás cigarettát.

(Megjelent a Hévíz 2014/1. számában. Fotó: Oláh Gergely Máté)

Mágikus újévi másnaposság

2014.01.06. 09:00

Amint azt Cserna-Szabó Andráson és Darida Benedeken keresztül, de egészen pontosan Bohumil Hrabaltól tudhatjuk, a katzenjammer megannyi fajtája között létezik a „mágikus másnaposság” típusa is. Ez, amint azt a már említett szerzőpáros is írja, lényegében az iszákosság és annak következményeinek „társadalomfilozófiai köntösbe” öltöztetése, de azért azt sem állíthatjuk egyértelműen, hogy mindössze a felelősség és az önmagukba nézés elodázásáról lenne szó. Éppen ellenkezőleg! Hiszen mi más is lenne alkalmasabb egy alapos, egyszemélyes önismereti vetélkedőre, mint a másnap, különösen pedig az újévi másnap. „Abban áll a másnaposság ereje, hogy az ember új életet akar kezdeni” - írja Bohumil, és nekünk nincs okunk kételkedni ebben. Az újév tehát egy olyan mágikus másnaposság, ami az egész népességnek megadatik, még annak is, aki egyetlen kortyot sem ivott meg előző éjszaka. Hiszen ki az, aki újévkor ne akarna egyúttal új életet is kezdeni? Vagy csak egy kicsit jobbat? Vagy egy kicsit másfélét?

Ha visszanézek Székesfehérvár kulturális életének előző évére (és azon belül a saját kisebb részemre), kiderül, hogy valahol az euforikus és a kijózanító másnap határterületén vagyunk. Világraszóló emlékévünk volt, az utóbbi évtizedek legjobban sikerült könyvhetével, nem is beszélve a tízezres nagyságrendben látogatott Szent István-kiállításról. Közben próbáltuk fenntartani a nagyok árnyékában a kisebb sorozatokat, és reménykedtünk benne, hogy az új év eleje is lázas szervezéssel fog indulni. Most éppen ezeket a pillanatokat éljük, persze némi változással. A KafkaBeat Kocsmaszínház ismét gyakrabban jár majd vidékre (mármint más vidéki nagyvárosokba), az Új Magyar Képtár termeibe szervezett korábbi sorozat pedig átalakul, egy lelkes parafrázis alapján „Örülök, hogy itt szólhat” lesz az új évad címe. De hogy miért kijózanító is ez a másnaposság egyben? Hát, mert neki kell állni a hétfőnek. És akár hiszik, akár nem, a kultúrában dolgozó, látszólag szabadon lézengő léhűtőknek is vannak hétfőik, ha nem is minden héten. Ez most például egy hétfő. Úgy is néz ki.

De azért ma még tétlenül végigsétálok a Fő utcán, megnézem, hogy elbontották-e már a bódékat, leszedték-e már a csillárokat, aztán beülök valahova egy kávéra, és valószínűleg megint sorra veszem a kedvenc belvárosi bezárt vendéglátóhelyeinket. Bővítem a fehérvári eltűnt helyek atlaszát.

 

ppp.JPG

Lehet-e egy város másnapos? És megadatik-e neki a mágikus másnaposság, amiből nagy újrakezdések, rosszabb esetben akár nagyregények is születnek? Ha úgy érezzük, hogy 2013-ban egy kicsit sok volt a Szent István pezsgő, a Márton napi liba, eggyel többször emeltük poharunkat az ismét szabadon főzhető kisüstiből, esetleg elcsaptuk a hasunkat a kürtőskalács és a villányi forralt bor nem megfelelő ütemű váltogatásával, túl sok volt az ünneplésből, a hihetetlen jó hírekből, a szalonspicces áhítatból, tehát, ha túl sok volt a jóból... Nos, akkor üljünk be a bőrgyár közelében lévő kis lugasosba egy pacalra meg egy pilsenire, mert újrakezdeni Bohumil szerint is nagyjából csak így lehet. Csak semmi finomkodás.

Aztán álljunk neki egy hétköznapnak. Mert ahogy azt a pultnál hallani: az a kunszt, nem az alleluja.

 

(Megjelent a Fejér Megyei Hírlap 2014. január 4-i számában)

Így készült "A fehérvári hatok"

 

A Pálma presszó folyvást zárva. Egy januári kora este sétálok arra először, aztán másnap még egyszer, de semmi. Pedig kell. A Pálma kell. Egyik délután autóval is arra járok, megállok, valami gyanús, az ajtó mellett hamutartó, benne cigicsikkek púpozva, ezek be akarnak csapni engem. Itt valami volt, titkos nyitva tartás. Az utolsó esélyt a leghidegebb téli éjszakán, és az évszázad fogfájása közben adom a helynek. Valaminek történnie kell. De semmi. A Berényi úton, az egykori Videoton gyár mellett sétálok lefelé az Öreghegyről, terempunka-ruhában: fekete kabát, fekete csuklya, táska. Hirtelen egy autó bukkan föl, felém tart a forgalommal szembeni sávban, majd csikorogva lefékez mellettem. Egyik kereke felcsúszik a járdára. Mint később kiderül, négy civilruhás rendőr száll ki akkor az autóból, aztán érkeznek a többiek is. Mit csinált, honnan jön, hova megy? Táska tartama a motorháztetőre. Az egyik nyomozó hosszasan nézegeti a táskából előkerült sapkámat. Keresi rajta a lyukakat. Újságíró lennék, éppen teremunkán vagyok, mondom, és mutatom is a legutóbbi ÉS-t, ott van a nevem a Páratlan oldalon. Csak remélni tudom, hogy nem épp a rendőrséget glosszáztam meg. Nem, a kormányt, hát az se jobb. Az van, mondja a türelmetlenebbik kihallgatóm, jellemzően egy rendőrnő, fekete hajú, és túl szép, hogy így beszéljen velem, szóval, az van, hogy fent az Öreghegyen történt egy betörés, és magára illik a személyleírás.

Rám? Ja, tényleg. Fekete kabát, fekete csuklya. Nagyszerű. Az első nyomozó közben elmélyed a táskám tartalmában. Papírok vannak a kezében, nem értem, miért foglalkoztatják ennyire a jegyzeteim. Engem sem foglalkoztatnak. Azért írom le őket, hogy ne kelljen emlékeznek rájuk. Most viszont mégiscsak nagyon jó lenne, ha tudnám, vajon mi lehet annyira érdekes annak az A4-es lapnak mindkét oldalán. Sajnos innen nem látom, tehát kénytelen vagyok improvizálni. Azok a legutóbbi színdarabunk próbáin készült jegyzetek, mondom, semmi érdekes.

 

pálma2_resize.JPG

A nyomozó újra felém fordul, a papírokat leteszi. És milyen ügyben járt az Öreghegyen, kérdezi. Titkos riportokat írok helyi kiskocsmákról. A Pálmáról akarok most írni, de sajnos zárva volt. Tegnap is elmentem arra, de akkor is zárva volt. Aha, szóval tegnap is elment arra. Éreztem, hogy rosszat mondtam. És találkozott-e ott valakivel. Nem találkoztam, most mondom, hogy zárva volt. És meg volt-e beszélve valakivel ez a bizonyos riport? Nem volt, mert mondom, hogy titkosak, ez a lényege, hogy ne tudják az ottaniak. Érzem, hogy ekkor végképp belebonyolódok a történetbe.

A szigorú és fekete hajú rendőrnő kétségbeesett helyzetemet látva végül mégiscsak a segítségemre siet. Nem beszélt valakivel telefonon az elmúlt fél órában? De igen. És ekkor beugrik minden.

A színésszel beszéltem, akivel a darabot próbáltuk. És már mutatom is a híváslistát és az időt is, jó hosszú hívás volt. A táska tartalma vissza, mindenki megnyugszik, azért a nyomozó még egyszer odaböki, hogy lehetőleg ma már csak nyitott kocsmába menjen, vagy oda se, a fekete hajú rendőrnő pedig közli, hogy azért majd még keresni fogjuk. Kösz.

Elérek a Videotonig, beülök az Alibibe, a táska tartalmát az asztalra ürítem.

Most látom csak, hogy remeg a kezem.

Arrébb dobom a sapkát, az ÉS-t, a tollakat, amíg kezembe nem akad az A4-es papír. Tele van az írásommal. De nem olvasom el. Már mindenre emlékszem. A színdarab.

A papír egyik egyik oldalán a lomis listám, ezek kellenek az ócskapiacról, ezek lesznek a következő színdarab díszletei. Hosszú lista, az első tételek már kipiálva: kistévé, antik rádió, aranyozott képkeret. Pipa-pipa-pipa.

A másik oldalán pedig az előző darab jelenetei, instrukciók, megjegyzések. Az első jelenet ezzel a mondattal indul: „Valaki betörte a lányvécé ajtaját, én törtem be.” Utóbbi kétszer aláhúzva, kipipálva.

 

(Fotó: Arany Gold Zoltán)

img_2706_1374100217.JPG_2200x1467

Kishegyes, Dombos Fest, 2013. július 13.

Az irodalom vészhelyzetei

2013.05.02. 15:47

Varga Gábor Farkas a „Munkavédelmi tanácsok írók és olvasók”-sorozattal lényeges problémára tapintott rá. Darvasi László például évek óta írja Az irodalom ellenségei című tárcákat, amelyekben arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen veszélyek leselkednek az ártatlan szerzőre felolvasások, dedikálások, esetleg nekrológ írása közben. A veszélyek számosak, ezt talán mondani sem kell, és tekintve az írók kiszolgáltatott életmódját, nehéz életkörülményeit, az alkohol, a fiatal bölcsészlányok és a kisösszegű áfacsalások kísértését, akkor jól láthatjuk: a nyugdíjkorhatár jelentős csökkentésén is érdemes lenne elgondolkodni. De ez persze nem panasznap.

A másik nagyszerű hozadéka ezeknek a munkáknak, hogy végre talán eszünkbe jutnak azok az alkotók, és a jó értelemben vett iparosok is, akik a könyvek születése körül bábáskodnak. Vagyis bábáskodnának, ha nem volna ez már így is tökéletes képzavar. Szóval itt vannak ezek az emberek, akik képesek és szeretnek is könyvben és könyvtárgyban gondolkodni, és akkor most nekik jusson a kitüntetett figyelem.

 

10.JPG

 

Valamelyest komolyabbra fordítva, a magyar könyvkiadás jó és izgalmas szakaszban van, már mutatnak a kiadványok, a könyvekről mint tárgyakról is lehet beszélni. De ez egyben kritikus pont is. Most kell jó irányba terelni a dolgokat, most kell jól gondozni ezt a határterületet, és amíg lesznek olyan alkotók, akik úgy nyúlnak papírhoz, szöveghez, mint Gábor, addig nagy valószínűséggel rendben leszünk.

Persze nem egyszerű a helyzet a könyvpiacon. Lapzárta után érkezett a hír, hogy a legnagyobb magyarországi kiadók tudós mérnökei laboratóriumi körülmények között kísérletezik ki a tökéletesen eladható könyv prototípusát. Ebben Müller Péter válogat majd kedvenc Paulo Coelho-idézeteiből, Havas Henrik előszavával, Frei Tamás szerkesztésében, Vujity Tvrtko baseball-sapkájában. A megváltásért tehát dolgozni kell még.

De ezért vagyunk itt.

 

(Elhangzott Varga Gábor Farkas "Könyvtámasz" című kiállításának megnyitóján Móron, a Park Galériában, 2013. április 24-én. A képen: Pintér Balázs, Varga Gábor Farkas, Mosberger Róbert. Fotó: Simon Ági.)

Felolvasás közben

2013.04.04. 14:31

cz-alagut_1365078576.jpg_500x375

Krusovszky Dénessel a Roham Bárban többek között a resti történetkről is ejtettünk szót. (A háttérben Oláh Gergely Máté fotója a székesfehérvári pályaudvar peronjáról.)

2013., március 27., Roham Bár, Budapest

(Laik Eszter fotója)

Állítólag

2012.12.21. 10:40

Állítólag az ember hétévente kicserélődik.

7 évesen iskolába jár. Nem nagyon szeret tanulni, nehezen megy neki az írott B betű, de olvasni például nagyon jól tud már akkor is.

14 évesen, amikor édesapja egy váratlan agyvérzés következtében tolószékbe kerül, elhatározza, hogy felnőtté kell válnia. Rágyújt első cigijére a fiúvécében, de azonnal lebukik. Kidobja a bélyeggyűjteményét, leszedi az összes posztert a falról. Apja aktatáskájával jár iskolába. Néha emiatt megverik, de nem mondja el.

21 évesen halálosan szerelmes egy nála 9 évvel idősebb nőbe. A főiskolát félbehagyja, és közösen a szökést fontolgatják. Végül a repülőtérről fordulnak vissza, máig tisztázatlan körülmények között. Soha többé nem találkoznak.

28 évesen úgy érzi, hogy menten meg kell házasodnia, de senki nem jut eszébe, akit szívesen el is venne. Később meg már olyan nem lesz, akit elvehetne.

10_soha_nem_leszel_boldogabb_mint_most.jpg

35 éves, amikor végül mégiscsak kipróbálja a házasságot, de sajnos nem a sajátját. Ebből aztán hatalmas viták lesznek: gyerekkori legjobb barátjával soha többet nem beszélnek.

42 évesen kissé megkeseredik. Munkát vált, szakállat növeszt. Előveszi a régi klasszikusokat, Tolsztojt, Dosztojevszkijt és Jack Londont olvas. Időnként Céline-t. Újranézi gyerekkora kedvenc western filmjeit. Hiányolja a férfiasságot a mai társadalomból. Felveszi a kapcsolatot a helyi radikális párttal, de hamar kiderül, hogy kölcsönösen nem szimpatikusak egymásnak.

49. születésnapja után, másnap reggel, december 19-én, 07.30-kor arra ébred, hogy boldog szeretne lenni. De nem tudja, hogy álljon neki. Fölkel, felöltözik. Kiissza az üveg aljáról a tegnapról maradt száraz pezsgőt, mert valahol azt olvasta (talán éppen Fitzgeraldnál), hogy az önfeledt, jó kedélyű, boldog emberek egyik ismérve az, hogy már kora reggel szeretnek pezsgőzni. Aztán sétálni indul. A négy korty alkoholtól mintha egy fátyol jött volna le a szeme elé. Hideg van, nagyokat szippant bele a reggeli fagyba. Még egyszer körbetekeri nyakán a sálat, aztán egyszer csak: hirtelen, így szokták mondani, az egyik zebrán, lepereg szeme előtt az élete.

(Részlet a Csapszéki leánykák című színdarabból. Premier: 2012. december 19., KafkaBeat Kocsmaszínház, Székesfehérvár)

Imre herceg-kezdőmondatok

2012.10.28. 19:15

SZÜLŐVÁROSA

A Piccolo sörözőben nincsen pikoló (a párisi udvar zárva), a Palotavárosban panelházak, az Öreghegy egy domb, a Feketehegy egy végtelennek látszó síkság, a Maroshegy meg egy völgy, Fehérváron az Elkerülő út úgy választja két részre a várost, akár a Duna Budapestet, ez Szent Imre szülővárosa.

 

ÉPÍTKEZNI KELL

Akkoriban kezdett el ezzel az anyaggal foglalkozni, és nem sokkal később máris a beton mestereként, a vasbeton költőjeként emlegették, szobrokat formált, tornyokat emelt, árkádokat épített és kápolnát tervezett, alakult a vár, hamarosan az a legenda kezdett el terjedni, hogy mindezt (a várat, a tornyokat, a szobrokat és az árkádokat, a kápolnát is, naná) a felesége iránti szerelem ihlette, és az asszony iránti imádata jeléül kezdte el építeni, Imre herceg nem mondott ellent, naponta kijárt a dombra, az építési területre, akár egy munkahelyre, és csak épített, épített, a saját keze munkája lett ott minden, mindenhez hozzáért maga is, végigsimította, megmunkálta, faragta és formálta, pirkadattól sötétedésig (a tanítványoknak nem sok feladatot adott), és csak ebédelni járt haza, közben így telt el egy élet, mert azt ugye senki nem gondolja, hogy várat építeni pillanatok alatt lehet, Imre herceg pedig tudja, mi az örök szerelem titka: építkezni kell, és lehetőleg egyedül.

 

A MAGA HÖLGYE

Úrfi, a maga hölgye, olyan akár a Kleopátra, az arcéle, az orra is egészen olyan, mellesleg ez nem mindenkinek áll jól, irigyli-e tőlem, ha rajzolok róla gyorsan egy-két vázlatot, csak itt az asztalnál, nem zavarok, maga addig nyugodtan elmehet sörért, én meg vörösbort iszom, de tényleg maga hozza, mert ha én kérem, akkor nem szolgának ki, mondta a festő, akit mindenki ismert; Imre herceg is ismerte, egyszer el is bújt előle a szerkesztőség két ablaka közé, amikor látta kószálni az udvaron, és nem akart vele pálinkát inni, megint, aztán még arra is emlékezett, amikor a festő egy disznóvágásra, tetőtől talpig öltönyben érkezett reggel 7-kor, a jogászbálról, oldalán hölggyel, és pfujogott, hogy mézespálinka; ha meghalt volna, arról biztosan tudnánk, mondogattuk mindig, amikor nem láttuk már egy ideje, hát, nem tudtunk róla, az úrfi sem árulta el, hogy a maga hölgye, nem is a maga hölgye, de gondolt már rá, és ez a részeg festő is hogy kapóra jött éppen.

 

BELE

Amikor úgymond belecseperedett a nagy városi irodalmi életbe, éppen két nagy társaság ádáz küzdelme zajlott; a sors és a városháza sajátos humorának köszönhetően ugyanabban az épületben, ugyanazon a folyosón kaptak irodát, mondván, irodalom, irodalom; az együttélés persze elmélyíti az amúgy sem enyhe ellentéteteket, na, ebből aztán az lett, hogy zánkaiboros, zsíroskenyeres rendezvényeken, amikor a másik éppen nem látta, elkezdték oda-vissza lopkodni, egyik irodából a másikba, a borzas hajú, halott költő jókora portréját.

 Vadaszkurt_hajnalban_FantaBor_ff_.jpg

ZÁRÓRA

A város egyetlen éjjel-nappal nyitva tartó fogadója is bezár minden éjszaka egy órára, ilyenkor a csapos körbesétál az asztalok között, hasára széles táblát fektet, és azon mutatja meg minden vendégnek a nyitva tartási időt, mondani, nem mond hozzá semmit, amikor aztán az utolsó vendég is kikászálódott, elkotródott, kitessékelte magát, behúzza utána a rácsot, de az ajtót nem hajtja be teljesen, amíg az asszonyok felmosnak, poharakat törölnek, lemérik az italokat, így néz egymással farkasszemet több tucat vendég és egyetlen kocsmáros, a rácson keresztül, a félig behúzott ajtó résében, ilyenkor nem nagyon lehet biztosan megállapítani, így most ki van bent és ki van kint, csak a rács a biztos, meg az egy óra; a fogadóban nagyon kevés szabály van, tulajdonképpen csak kettő, aludni nem szabad, egy másodpercre sem ejtheti a fejét az ember az asztalra, nem bóbiskolhat el mondat közben, különben azonnal felrángatják, és kidobják a lépcső elé, nincs alvás!, és még egy: tilos, szigorúan tilos a lépcsőre állni, a rácshoz érni, nézés közben.

(Fotó: Oláh Gergely Máté)

Talányos fotósorozatunk második része:

mi marad_oláh gergely máté.JPG

Székesfehérvár, 2012. szeptember


(Fotó: Oláh Gergely Máté)

Premier

2012.05.22. 17:42

A fehérvári hatok-sorozat premierje a Kortárs Művészeti Fesztiválon. A műsorban előforduló közreműködök: Arany Gold Zoltán, Barbély Gábor, Oláh Gergely Máté.

A műsorban fölemlegetett kocsmák: Vadalma, Papagáj, Panama, Pálma, Rádió és még egy. A szövegek is érkeznek ide sorban.

(Fotó: Garami Richárd)


 

A Pelikánban

2012.05.06. 11:15

Így nézett ki a Leonardo Jam Light Kocsmamatinéja a székesfehérvári Pelikán Galériában.

Rövidek

2012.02.25. 12:58

POLCRENDEZÉS

Az egyik legnagyobb magyarországi könyváruház-lánc eladói, polcrendezői mindig megörvendeztetik a könyvek között böngészőket valamilyen furcsasággal. Azon még kevésbé döbbentem meg, amikor Dragomán György A fehér király című könyvét az ifjúsági regények között találtam meg, azon viszont már annál inkább, amikor Darvasi László novellagyűjteményére, A világ legboldogabb zenekara címűre a zenei szekcióban akadtam rá.

        Ezek alapján nem szívesen lennék annak az eladónak a helyében, akinek a következőkkel kell(ett) megküzdenie: Verhovina madarai, Mahler letöltve, Párhuzamos történetek, A bogyósgyümölcskertész fia és a kegyelemdöfés, a Javított kiadás.

            De ha Darvasinál maradunk, az ő életművét például alaposan szanaszét lehetne pakolni az áruházban: Virágzabálók (életmód), A titokzatos világválogatott (sport), A lojangi kutyavadászok (hobbi), Szerezni egy nőt (tankönyvek), A könnymutatványosok legendája (ezoterika), Szerelmem, Dumumba elvtársnő (utazás), Hogyan csábítsunk el egy könyvtáros kisasszonyt? (szórakozás), A vonal alatt (műszaki), A veinhageni rózsabokrok (természettudomány).

 

MENTES

Állok délután a Fejér megyei Nemzeti Adó- és Vámhivatal székesfehérvári ügyfélszolgálatán. Hétfőn, amikor este hatig dolgoznak az ablakok mögött, késő délutánra szinte már alig marad a különböző tájékoztató füzetekből, a forgalmas munkanapon elég gyorsan elkopnak. A legtöbb tartó üres. Egyetlen típus van, amiből több köteg várja az érdeklődőt még ebben az időpontban is, ez a „Tájékoztató a köztartozásmentes adózói adatbázisról” című füzet. Mint olvasom, ez a brosúra olyan adózók számára nyújt hasznos információkat, akiknek nincs adó- és köztartozása, bevallási kötelezettségüknek maradéktalanul eleget tettek, cégük nem áll csődeljárás alatt, nem maradtak el az áfa-fizetéssel, nem érinti őket végelszámolási, felszámolási eljárás, stb.

            Érdekes, ez a füzet valahogy nem igazán fogy.

 

AKI OTT VOLT…

Ladik Katalin 1962 óta keletkezett munkáiból (fotók, performansz-felvételek) és a pályáját bemutató tárgyakból, dokumentumukból rendeztek alapos retrospektív kiállítást Székesfehérváron.

Aki ott volt, láthatta a teltház-közeli megnyitót, az egykori performanszok felvételeit, és azt is, hogy Ladik vidám, tettre kész, és bármikor képes jó beszédet rögtönözni. Aki viszont nem volt ott, az tévedésbe eshet...

            A Magyar Nemzet 2011. május 30-i számából ugyanis az derül ki, hogy egy újságíró félreértette a „retrospektív kiállítás (1962-2010)” definíciót, és így „a tavaly elhunyt Ladik Katalin költő és képzőművész emlékére rendezett” kiállításról számolt be.

            Nyilván a hiteles és pontos tájékoztatás aktuális követelményeinek megfelelően.

            A mondat még ma is olvasható a lap online változatán.

 

HÓAKADÁLY

Megérkezett az első komolyabb hó, ez azt jelenti, hogy délelőtt tízkor a székesfehérvári utak egy része még csak bajosan járható. Küzd is a taxis rendesen, rekordot lassulunk a vasútállomásig. Jegyet venni persze nincs idő, már csikordulnak a szerelvény kerekei, amikor elfoglalom a helyem. A szomorú kalauznő néhány megálló múlva érkezik, előttem még rendre utasít egy férfit, aki a fűtés felől érdeklődik: lesz, persze, hogy lesz. Ezután fordul felém. Őszinte leszek: bevallom, hogy melyik állomáson szálltam föl és, hogy meddig megyek. Teljes árú menetjegyet kérek. Ez akkor 2600 forint büntetést jelent, a normál jegyáron felül, monjda. Akkor nincs más választásom, mondom, és várok. Várunk.

            Aztán elmosolyodik, és végül kimond egy olyan alacsony végösszeget, amivel még soha nem találkoztam ebben a viszonylatban. És még papírt is ad róla.

            Nem nagyon értem a nőket.

 

KÖRBERAKTÁK

Hosszú a sor a postán, bőven jut idő nézelődni. Sorsjegyek, díjtáblák, hirdetések az ablakon, alul a kis lyukon keresztül meg éppen egyezkednek, hogy a boríték azért ilyen drága, mert már benne van a feladás ára is. Az ablaküvegen a sok színes felület közül kiválik a nemzeti hármas, de nem a Posta szokásos hirdetménye ez, hanem egy kósza matrica a többi között, Nagy-Magyarország, és a jól ismert nemzet- és földterületvédő, ámde valami miatt mégiscsak angol nyelvű, szlogenszerű óhaj, felkiáltás („justice” – kinek, minek?). Tudjuk, láttuk már.

A baj nem önmagában ez, hanem hogy a postahivatal. Ami ugye független és mindenkié, közös használatú intézményünk. Meg hogy ez a matrica most már nem véletlenül van ott, ahol. Lehet, hogy észrevétlenül került ki, valaki titokban felnyalta az üvegre, amíg várt a könyvelt küldeményére, de akárhogy is, tény, hogy azóta mindig gondosan körberakják, hogy a többi hirdetmény, reklám ne takarja el. Ott áll a díjszabások és a közlemények mellett. Ez a postahivatal álláspontja.

Ehhez képest már tényleg nem nagy meglepetés, hogy Székesfehérváron Magyarház Iroda is nyílt, és hogy az „Jobb Hitel” néven hirdeti aktuális kölcsönajánlatát. Az még ugyan kérdés, hogy vajon kinek adnak ott hitelt és mi alapján, de az már nem, hogy aki végül megkapja, melyik postán adja majd fel a törlesztő-részleteket.

(A Magyar Posta végül reagált a cikkre, és intézkedtek is.)

 

ROVÁSAVATÁS

A helyi hírlap 2011. augusztus 12-i száma összefoglalóban számol be arról, hogy Fejér megyében az év végéig húsz rovásírásos helységnévtáblát helyeznek majd ki, a székesfehérvárinak éppen augusztus 20-ára esik az avatása. Szép nap lesz az, amikor az ország minden táján kopottjelmezes Istvánok és Koppányok csapnak össze félplaybackre, a helyiek kenyeret szentelnek, nem mellesleg az államalapítást ünneplik, önfeledten tűzijátékolnak, beszédeket hallgatnak – közben pedig az úgynevezett királyi város helységnévtáblája szépen csöndben megkapja rovásírásos alteregóját.

 

SZABVÁNY

Nem tudom, hogy a ma Magyarországon kapható mikulászacskók szabvány mérete változott-e az EU-csatlakozás óta, annyi mindenesetre bizonyos, hogy ezekbe a zacskókba jelenleg kettő darab dobozos sör fér bele kényelmesen.

 

RÖVID HÍREK FEHÉRVÁRRÓL

(1) Új söröző nyílik Székesfehérváron, a Fő utcán. Az első vendégek közül az egyik fölfedezi egy szélsőjobboldali közösség matricáját a férfimosdó ajtaján. A pincérlány szomorúan próbálja lekaparni onnan, miközben ezt ismételgeti: egy órája, még csak egy órája nyitottunk.

(2) Az Oskola utcában megnyílt a Magyarock bolt. Nyilván megtalálható ott a magyar nemzeti ga­rázs­rock színe-java, nem beszélve az aján­déktárgyakról és egyéb kiadványokról, nem is ezzel lenne a baj. Hanem, hogy egy olyan városban, ahol megannyi nyelvtagozatos középiskola és még egy nyelvtanári szakkal rendelkező főiskola is működik, ez a bolt éppen az egykor kedvelt, idegen nyelvű szak- és szépirodalmat árusító üzlet helyén nyílt meg.

(3) De azért van hír is. Több független forrás is megerősítette, hogy egy kampányfotózás után szélsőjobboldali képviselőjelölteket láttak önfeledten hógolyózni az Órajáték udvarában.

 

(A szövegek egy része az Élet és Irodalom „páratlan oldal”-án jelent meg. 2008-2012.)