Amint azt Cserna-Szabó Andráson és Darida Benedeken keresztül, de egészen pontosan Bohumil Hrabaltól tudhatjuk, a katzenjammer megannyi fajtája között létezik a „mágikus másnaposság” típusa is. Ez, amint azt a már említett szerzőpáros is írja, lényegében az iszákosság és annak következményeinek „társadalomfilozófiai köntösbe” öltöztetése, de azért azt sem állíthatjuk egyértelműen, hogy mindössze a felelősség és az önmagukba nézés elodázásáról lenne szó. Éppen ellenkezőleg! Hiszen mi más is lenne alkalmasabb egy alapos, egyszemélyes önismereti vetélkedőre, mint a másnap, különösen pedig az újévi másnap. „Abban áll a másnaposság ereje, hogy az ember új életet akar kezdeni” - írja Bohumil, és nekünk nincs okunk kételkedni ebben. Az újév tehát egy olyan mágikus másnaposság, ami az egész népességnek megadatik, még annak is, aki egyetlen kortyot sem ivott meg előző éjszaka. Hiszen ki az, aki újévkor ne akarna egyúttal új életet is kezdeni? Vagy csak egy kicsit jobbat? Vagy egy kicsit másfélét?

Ha visszanézek Székesfehérvár kulturális életének előző évére (és azon belül a saját kisebb részemre), kiderül, hogy valahol az euforikus és a kijózanító másnap határterületén vagyunk. Világraszóló emlékévünk volt, az utóbbi évtizedek legjobban sikerült könyvhetével, nem is beszélve a tízezres nagyságrendben látogatott Szent István-kiállításról. Közben próbáltuk fenntartani a nagyok árnyékában a kisebb sorozatokat, és reménykedtünk benne, hogy az új év eleje is lázas szervezéssel fog indulni. Most éppen ezeket a pillanatokat éljük, persze némi változással. A KafkaBeat Kocsmaszínház ismét gyakrabban jár majd vidékre (mármint más vidéki nagyvárosokba), az Új Magyar Képtár termeibe szervezett korábbi sorozat pedig átalakul, egy lelkes parafrázis alapján „Örülök, hogy itt szólhat” lesz az új évad címe. De hogy miért kijózanító is ez a másnaposság egyben? Hát, mert neki kell állni a hétfőnek. És akár hiszik, akár nem, a kultúrában dolgozó, látszólag szabadon lézengő léhűtőknek is vannak hétfőik, ha nem is minden héten. Ez most például egy hétfő. Úgy is néz ki.

De azért ma még tétlenül végigsétálok a Fő utcán, megnézem, hogy elbontották-e már a bódékat, leszedték-e már a csillárokat, aztán beülök valahova egy kávéra, és valószínűleg megint sorra veszem a kedvenc belvárosi bezárt vendéglátóhelyeinket. Bővítem a fehérvári eltűnt helyek atlaszát.

Lehet-e egy város másnapos? És megadatik-e neki a mágikus másnaposság, amiből nagy újrakezdések, rosszabb esetben akár nagyregények is születnek? Ha úgy érezzük, hogy 2013-ban egy kicsit sok volt a Szent István pezsgő, a Márton napi liba, eggyel többször emeltük poharunkat az ismét szabadon főzhető kisüstiből, esetleg elcsaptuk a hasunkat a kürtőskalács és a villányi forralt bor nem megfelelő ütemű váltogatásával, túl sok volt az ünneplésből, a hihetetlen jó hírekből, a szalonspicces áhítatból, tehát, ha túl sok volt a jóból... Nos, akkor üljünk be a bőrgyár közelében lévő kis lugasosba egy pacalra meg egy pilsenire, mert újrakezdeni Bohumil szerint is nagyjából csak így lehet. Csak semmi finomkodás.

Aztán álljunk neki egy hétköznapnak. Mert ahogy azt a pultnál hallani: az a kunszt, nem az alleluja.

(Megjelent a Fejér Megyei Hírlap 2014. január 4-i számában)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.