Az újságíró gyakornok megáll az épület előtt, les befelé az ablakon. Először a nem működő ajtó kilincse fölött, aztán megtalálja a bejáratot, az előtérből kémlel egy darabig. Még délelőtt tizenegy sincs, tele a presszó. Látja, hogy nem lesz hely, és a fotósra gondol, de jó lett volna elcsípni az ablak melletti asztalt. Én is a fotósra gondolok, amikor megreccsen alattam a bárszék, és próbálok helyet csinálni a gyakornok kollégának a szűk hátsó folyosón az interjúhoz. Interjút csinálni bárhol lehet, egy budai presszó könyöklőjénél is, de a fotózás már más kérdés. A fotósok mindig fényt akarnak, mintha az életük múlna rajta. Nem tudják, hogy a Libella az egyik legfényesebb presszó, a téli délelőtti, presszónyi napsütésen tényleg életek múlnak. Közben felszabadul a leghátsó asztal, de az meg azért nem jó, mert ott a hatalmas tükröződésben ülünk, önmagunkat ismételjük a trükkös térelrendezésben. A gyakornok belép, megtalál, leül, megcsinálja a trükköt, hogy előbb indítja el a felvételt, mint ahogy gondolnám, csakhogy én azt gondoltam, már akkor elindítja, amikor belép. Egy presszó zörejei interjú helyett. Aztán a belső sarokasztalhoz átülve beszélgetünk tovább presszókról, kocsmákról, az üzemi szomorúság mementóiról. A jobb hármas asztalnál szerkesztési elvekről, ezt valószínűleg át fogják lapozni, a jobb kettesnél már a gyerekkoromnál tartunk, a pulthoz szorulva meg ott, hogy mit iszunk. Így lopod a távolságot a Libellában a fény felé. Amikor a fotós végül megérkezik, már a tévé alatti asztalnál ülünk. Az előtér üvegkalitkája zsilipeli befelé a világosságot. A fotós nem is jön tovább, onnan, a hideg üvegházból fényképez befelé. A később megjelent fotón úgy pillantok fölfelé, mint Tony Soprano a Maffiózók utolsó másodpercében. Mintha magamat nézném. Nem tudom mit várok, csak az biztos, hogy újra ki fog nyílni az ajtó, és újra és újra és újra. És adagokban hozzák be a napot, tolják maguk előtt, a télikabátos hasukkal nyomják előre, délre szinte fülledt lesz a kis terem. Jön be a Csontó meg a Zeke, mindenféle Bandik, törzsasztalosok. Szállingózó építészhallgató lányok szakaszolják megnyugtatóan érkezésüket. És elmúlik egy délután, de az is lehet, hogy egy este. Meg húsz év. És negyvenkilenc villamos. Meg egy repülő. Azt mondja nekem az egyik egyetemista lány, hogy ő nem azért lesz építész, hogy falakat tervezzen. Jó. Kinézek az ablakon az utcára, újra nyílik az üvegajtó. Fogy a napfény, én meg addig ülök itt, amíg lekések egy ciprusi gépet. Elmulasztok egy ajándék nyarat. Az interjút az esti kiadás hozza. Úgy nézek fölfelé a fotón, mintha éppen magamat látnám belépni a Libellába. Mint aki nem most jön Ciprusról, hanem el sem ment. Na mi van, fiam, pincébe jársz napozni? Nem, presszóba.

(Megjelent a Libella 20 című kiadványban 2015. december 19-én.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.