(Részlet A pozsonyi metró című tárcasorozatból)

Garami Ricsinek

Szedjük a lábunkat a város felszabadulási emlékműve, a Slavín felé, kaptatunk föl a tavaszi délelőttben. Fogynak a lépcsők, a méterek. A fotós kolléga szinte nyargal, egy kerthelyiségre és egy sörre gondol. Soha nem jártunk a környéken, de mindketten érezzük, hogy itt lesz valahol. Az asztalunk, a söröskorsónk, az üveg koppanása a fán. A felszabadulás meg hadd várjon. Az egész napunk a tempóról szól, hogy a dolgok megfelelő ütemben és sorrendben történjenek. Hajnali vonat Budapestről Pozsonyba, érkezés, kávé a restiben, tésztába tekert sült kolbász az állomás előtti bádog bódéból, egy pohár sör a Bernard nevű kapualjban, ahol mindenki törzsvendég. Mindezt abban a legtökéletesebb, ihletett tempóban, ami csak azoknak az embereknek a sajátja, akik ritkán kelnek korán, de akkor isznak. A mágikus másnaposság kottájából játszunk. Ahogy haladsz fölfelé a Kálvária-dombon, mintha több városrész váltaná egymást, és mintha éghajlatok is. Az alsó utcákban, az SAV megálló közelében kényelmes, fülledt, kelet-európai betonszavanna, pár utcával feljebb viszont már érzed egy nedves kontinentális világ szeleit, ismerős, sörhabos páráját. Ahogy elfogynak lábad alól a lépcsők, eljutsz a pozsonyi tajgára, ahol májusban is barna avaron lépkedsz, ahol az emberek már kevesebbet beszélnek, és minden mozdulatnak tétje van. Egyre fogynak a mi szavaink is, ahogy bandukolunk a békés családi házak között. Minden higgadt számítás alapján, figyelembe véve az elmúlt kelet-európai évtizedeknek a munkás lakosság ivási szokásaira gyakorolt hatását, szem előtt tartva a szocialista-realista városrendezési elveket, beleszámolva a rendszerváltás kis- és középvállalkozás-hullámának torzító hatásait, nem elfeledkezve a csehszlovák sörkultúra-faktorról, és egy pillanatra sem eltekintve attól, hogy már rohadtul megszomjaztuk, nos, minden kétséget kizáróan a következő utcában egy kerthelyiséggel rendelkező sörözőnek kell következnie. A fotós kolléga nyújtogatja a nyakát, szaporázza a lépteit. Nagyon kocsmát akar már látni, nem csak a saját maga megnyugtatására, hiszen itt egy elméletről van szó. Az elméletről, ami még úgy-ahogy, de összetartja ezt a töredezett, repedezett posztszocialista blokkot. Kicsiny világunk alapjai remegnének bele, ha itt most nem egy kocsma következne. Felnézek az égre, keresem a felszabadulási emlékmű csúcsát a sűrűsödő fák között. Érzem, ahogy fogynak mellettünk a házak, a kerítések, közeledünk az utca vége felé, az esély vége felé, amikor a fotós kolléga azt mondja, itt van. Egyszerre örül a sörnek és annak, hogy igaza volt. És persze meg is könnyebbül, hogy nem kell az egész ismert világunkra új elméletet kidolgozni. Kezdeni elölről az egészet. A lépései is lelassulnak. Ha látod a célt, már nincs miért sietni. A célnak zöld fakerítése van, apró verandás ház, az alacsony tető alól szőlőlugas indul, az udvarán színesre mázolt, sörpadok, rácsos székek, asztalok. A cél vaskapuja nyitva. A kelet-európai ember arcizmai ahhoz idomultak genetikailag, hogy ne fejezzék ki azonnal a boldogságot. Tompítsák, rejtsék el, raktározódjon inkább a szemük vibrálásában. Csak ne legyen látható, mert a csalódás nevű szörnyeteg állandóan lesben áll egy feldőlt kuka mögött. A fotós kolléga ugyan mellettem áll, de valójában már bent issza a sört, kortyolja le a sörhabot, hintázik az egyik rácsos széken. Csak én állok mozdulatlanul, a lelkem sem megy előre, kushad a lábam mellett az avarban. A színes betűket próbálom összeolvasni a homlokzaton, értelmet próbálok látni egy betűhalomban, ami egy idegen nyelven érthető szavakat adna ki. Piros, kék, sárga, zöld betűk, játékosan a falra szórva. És egy csengetés odabentről. Majd hatalmas zsivajban robban föl a cél. Most látom csak, hogy milyen alacsonyak a székek. Milyen túl színes ez az udvar. Milyen rendezett a lugas, tiszták az asztalok. Milyen nett ez a fakerítéssel őrzött világ. Mire kiérnek az udvarra, mi már nem vagyunk ott. Bazmeg, ez egy óvoda, mondjuk loholva. Tudom, tudom. Nem látnak minket. Nem látják a két rohanó férfit, hogy lábuk alatt éppen összeomlik az általuk ismert világmindenség.

(Megjelent a Fejér Megyei Hírlap 2016. április 30-i számában. A rajzot Garam Richárd készítette 2014. tavaszának egy kora reggelén a pozsonyi vasútállomás egyik presszójában.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.