Az inotai rendszerváltás hiteles története 1.

Történt egyszer, hogy az inotai készenléti lakótelepen megjelent az Isten. Az erőmű kettős kürtője felől érkezett, átmászott a kapun, a hosszú kerítés mellett haladt, és még éppen látta az utolsó, 20:40-es székesfehérvári busszal hazaérkezőket. Angol gyapjú pulóver volt rajta és kordbársony nadrág. Nyakkendőt nem kötött, de keményített nyakú fehér inge még a könnyedén libbenő, angyalszárnyhoz hasonló ballonkabát alól is kilátszott. Kalapját nem húzta szemébe, ahogy errefelé akkoriban szokás volt, hanem egyenesen az emberek szemébe nézett. Azonnal tudták róla, hogy külföldi.

1989. november 16-át írtunk. És az Isten újra beléphetett a Vasfüggönyön túlra. Be is lépett: kíváncsi volt a magyarokra, hogy s mint vannak e történelmi változások közepette. Ha már úgyis annyit emlegetik őt a magyarok isteneként. És ha már belépett, egyik útja a készenléti lakótelepre, a Park Presszóba vezetett. Meg akarta hallgatni, miről beszél a nép.

Az Isten régóta nem járt magyar kocsmában, pontosan 1947 óta, így nem tudta, mire számítson. Belépett, megállt a pultnál, és várt. A vendégek azonnal felfigyeltek rá, de mégsem szóltak hozzá, a sarokban piros Videoton TV sercegett, az országban pártok alakultak, az egész világ változóban volt, az emberek pedig (többen közülük életükben először) kíváncsiak lettek. Saját magukra is. Az Isten látta, hogy ez jó, és cigarettára gyújtott. Édes, éteri, nyugalmas ambróziaillat lett a helyiségben. Erre aztán már tényleg mindenki felfigyelt. Kezükben gyűrődni kezdett a csomagos barnaszofi, szívükben nőni a fájdalom. Nem voltak még felkészülve a jóra, várták, de nem voltak felkészülve rá. Nem voltak felkészülve arra, hogy véleményük legyen, nem voltak felkészülve a választékra, a választásra, a szabadversenyre, a piacra, a jövőre. És nem voltak felkészülve az Istenre sem. Mint már szó esett erről, nagyon régen találkoztak vele. Azt pedig a Himnuszukból lehet tudni, hogy az Isten addig se sok jót tett velük.

A pultos ekkor tölteni kezdett, Unicum nincs, igyon vodkát a külföldi vendég, vagy vegyest; vagy ha már úgyis Magyarországon jár, akkor feketecímkés cseresznyét. Az a minimum, és már tényleg töltötte is. Aztán, hogy oldja az ambrózia okozta hirtelen jött feszültséget, beszélgetni kezdett az idegennel.

Ötvenhatos, kérdezte.

Hogy mi?

Mikor ment ki az országból, mióta nem volt itthon?

Á, szóval, azt hiszik, hogy emigráns vagyok, gondolta az Isten, és ez tulajdonképpen tetszett neki. Ami azt illeti, már korábban el kellett innen jönnöm, és azóta nem is jártam erre, válaszolta. Aztán lehúzta a cseresznyét. Érezte, ahogy szétárad testében a pálinka, az alkohol és az aroma semmi mással össze nem téveszthető elegye pedig előhozta belőle a közösségi lényt. Tudta, hogy az emberek ivás közben barátkozni kezdenek egymással, olyanokkal is szóba állnak, akiket nem ismernek. Az Isten nem ismert itt senkit. És ők sem ismerték az Istent. Ekkor körülnézett, és az egyik sarokasztalnál meglátta az inotai Akárkit. A pálinka ugyan eltompította egy kicsit az érzékeit, de ez az ember most akkor is gyanús volt neki. Ez az ember bajban van, gondolta az Isten.
Rendelt hát még két cseresznyét, és megkérdezte, hogy van-e itt egy szabad hely. És esetleg elfogadna-e egy pálinkát. Az inotai Akárki érezte, hogy a kettő csak együtt fog működni, így hát bólintott. De a biztonság kedvéért csak egyszer. Az Isten leült, gyorsan lehúzták az italokat, ettől aztán az Isten annyira fölbátorodott, hogy azonnal a közepébe vágott.

Mi bajod van, Akárki? Nekem aztán tényleg elmondhatod.

Az ördög el fogja vinni a lelkemet. Ha már el nem vitte máris.

A presszóban közben megint fölerősödött a moraj, zörgött a hűtő, sípolt a kávégép, a tévében mintha Farkas Berci bukkant volna föl egy pillanatra, a terasz felől újabb vendégek érkeztek, az ajtó fölött pislantott egyet a neon. Szűkült befelé, sötétedett az inotai éjszaka.

Hát nincs aki segítsen rajtad, kérdezte az Isten Akárkit.

Nincs.

Akkor én a barátod leszek, és segítek rajtad. Ma csak neked, mondta, és megkínálta az ambróziás cigiből.

Akárki komótosan rágyújtott a külföldi cigarettára, majd az édes füstfelleg mögül azt kérte az Istentől, mesélje el, mi fájt neki utoljára igazán.

Miért fontos ez, kérdezte csodálkozva az Isten.

Mert csak akkor lehetünk barátok, ha ezt tudom. Egy titok egy titokért. Őszinteség az alapja mindennek, még itt, ezen a helyen is, nézett körbe Akárki. Mikor hasadt meg a maga szíve, de úgy istenigazából?

Az Isten egy pillanatra elmélázott. Sosem gondolt magára úgy, mint akinek a szíve meg tud hasadni.

Hát, akkor lássuk, biztatta magát. Nézte a szűkülő készenléti éjszakát, a presszót, a füstbe burkolózó arcokat, a neont, a poharakat, a zsíros falakon hullámosodó plakátokat, a művirágot a polcon. Nézte a másnapos keleti blokkot, amint vidáman ráiszik.

Az Istennek fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el ezzel a nézéssel. Csak azt érezte, mintha már saját magát is azon szemcsés Videoton TV-n látná, azon a kis piroson.

Tudod, amikor az az űrhajós, nem a tiétek, hanem az a szovjet, aki elsőként feljött az égbe, szóval, amikor az a szovjet azt mondta, hogy ő bizony nem lát itt semmiféle istent, na, az például pokolian szarul esett. A szívem majd’ bele szakadt. Igen, ez a jó szó rá, pokolian, mondta aztán, és elnyomta a műanyag hamutartóban az ujjára égett ambróziás cigarettát.

(Megjelent a Hévíz 2014/1. számában. Fotó: Oláh Gergely Máté)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.