Tóth Laci tanításai

2015.03.30. 10:11

I. A nézőszámról

 

Áll Tóth Laci a színházterem ajtajában, egy órával a műsor kezdete előtt, a technika rendben, a résztvevők is lassan megérkeznek, és Tóth Laci már közös pohár borok és kávék ígéretét mormolja hangtalanul a bajusza alatt, amelyeket majd az irodájában fogunk elfogyasztani hamarosan. De előtte még a tanítás. Mert ez a Tóth Laci világtudó ember, és ennek a nagy egész világnak ő azokat a zugait ismeri a legjobban, amiket művházak falai választanak le a világ többi, lényegében teljesen fölösleges részéről. Szóval áll a mi Tóth Lacink az ajtóban, megtévesztésig olyan testtartással, mintha a nézőket várná, de ne hagyjuk magunkat becsapni, mert a nézők még el sem indultak otthonról, sőt, legtöbbjük még azt sem tudja, elindul-e majd egyáltalán. Laci áll, és azt mondja: ebben a szakmában dolgozom húsz-harminc-negyven-ezer éve, és egyetlen dolgot tanultam meg, azt hogy fogalmam sincs. Fogalmam sincs, mennyien lesznek ma este.

 

 

II. Arról, hogy merről jöjjünk be

 

Tóth Laci ül az első sorban, állítja, csak beugrott egy percre a próbára, de persze ott ragad. Nem bír nem ott ragadni. Viszont az előadás mégsem köti le igazán, mert nagyjából a második jelenet végén belebóbiskol, és aztán nem is ébred föl a zenés fináléig, akkor is csak arra, amikor hirtelen csönd lesz. A csönd zavarja meg. Aztán a rendezői eligazítás végén odajön, és hibátlan pontossággal felsorolja a karaktereket, felhívja a figyelmet a harmadik jelenet közepén történt apró ritmustalanságra, javasol néhány sort kihúzni, majd közli, hogy ha a negyedik jelenet elején a sokadik mellékszereplő arról az oldalról jön be, akkor valószínűleg fogalmunk sincs a színházról. De egyébként marha jó lesz, mert egy szót nem lehet érteni az egészből. Köszi, Laci.

 

10548080_826629087412549_4472367606432266873_o_2_1.jpg

 

 

 III. A kalapálás fontosságáról

 

Tóth Laci kiállítást rendez. Ez azt jelenti, hogy egyszerre tölt bort, kalapál, válogat, kihajít, beszélget a büfében, interjút ad, fényeket állít, és valószínűleg ma kora reggel titokban még talán vakolt is. És mindeközben persze éppen megnyitó szöveget fabrikál. Na, de hol van a papírod, Laci? A mim? Néhány órával később már telt ház van a kiállítóteremben, és ugyan az I-es tanítás a nézőszám megjósolhatatlanságáról szól, azért a végén valahogy mégis mindig telt ház van. Tóth Laci pedig megnyitó szöveget mond, papír nélkül, alapos, fricskákkal teli, nézőket kacagtató szerelmi vallomást, ami nem is a kiállított alkotásokhoz szól, hanem a térhez, ezekhez a sokat kalapált falakhoz, amiket most történetesen éppen e művész képei takarnak itt-ott. Mikor írtad ezt a szöveget, Laci? Mikor volt erre a néhány percre néhány perced? Akárhogy is gondolkodunk, csak a kalapálás maradt. Csak kalapálás közben lehetett. Más választás nem marad.

 

 

IV. A menekült társulatok befogadásának fontosságáról

 

Tóth Laci sok helyen elmondja, neki nagyon fontos, hogy a város összes amatőr társulata nála próbáljon. Tóth Laci reménykedő ember. Biztos arra számít, hogy ugyan ő akkor már nem lesz itt, de ha évek múlva születésnapozik a művház, akkor majd biztos minden társulat színpadra állít valamit.

 

 

V. Arról, hogyan írjunk egysoros eposzt?

 

Tóth László: Hogyan írjunk egysoros eposzt?

 

Írjunk egysoros eposzt.

 

Tóth László Hogyan írjunk egysoros eposzt című versét hallották.

 

 

(Megjelent a Fejér Megyei Hírlap 2015. március 28-i számában. Elhangzott a székesfehérvári A Szabadművelődés Háza 40. születésnapja alkalmából tartott Tóth László-emlékműsorban.)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://varosilevelek.blog.hu/api/trackback/id/tr677319194

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása