A MEGTALÁLT VASÁRNAP MUNKACÍMŰ SOROZATBÓL

(JAK TÁBOR)

Reggel 7.30-kor úgy ébredek, mint akit visznek. Iskolába vagy kórházba. Minden porcikám ellene van. Egy közel egyhetes írótábor után a résztvevőket arra kényszeríteni, hogy reggel nyolcig hagyják el a szobáikat, nemcsak egyszerű kegyetlenségre vall, de a fiatal kulturális irodalmi élet ismeretének teljes hiányáról is. Azon gondolkodom, hogy kik lehetnek ennek az egész őrületnek a szervezői, aztán rájövök, hogy például én is, úgyhogy megemberelem magam, és 7.59-kor már csukódik mögöttem az ajtó.

Reggeli helyett a már sokszor emlegetett Zöld kocsma teraszán meglepően összeszedetten válaszolok Szarka Károly interjúkérdéseire, és felidézem magamban azt az esetet, amikor néhány nappal ezelőtt ugyanennél az asztalnál ülve bizonyítékkal kellett előállnom arról, hogy Komár Lászlónak igenis létezik olyan száma, hogy „Ha eljönnek a tornacipős fiúk". A tábor koncepciójának az is része, hogy itt fontos kulturális kérdések megvitatására mindig van alkalom, és persze igény is. Ezt mi sem támasztja alá jobban ennél az esetnél.

Ebéd helyett egy benzinkútnál állok, ahol váratlanul összetorlódik a JAK-konvoj, és tankolás után Urbán Ákossal arról beszélgetünk, milyen nagyszerű, hogy a foci idén visszatért a táborba. Csak azt sajnálom, hogy egyszer sem tudtam beszállni, pedig elhoztam a gimnázium óta alig használt focicipőmet is. A kapuskesztyűt nem, mert az atomjaira foszlott ennyi év alatt.

A délután 2 és 4 közötti időszakról nincs adat: ekkor, immár a saját ágyamban, újraálmodom a tábort, de az is lehet, hogy egy másikat. Mindenesetre rémlik, hogy a táborban workshopoló nemzetközi szekció tagjaival, kiegészülve egy szerb résztvevővel, a délvidéki nyitás jegyében, arról beszélünk, hogy igencsak időszerű lenne kibővíteni a Visegrádi 4-ek tagságát, és Szerbia mellett Spanyolország, valamint Jamaika beléptetése is komolyan fölmerül.

Álmodom egy Csaba-tál nevű (állítólag kétszemélyes) tálról is, amin hús alatt is hús van, de még a húsban is kolbász van, mindezt pedig egy soktojásos omlett takarja diszkrét lepelként, és Cserna-Szabó Andrással, életünkben talán először, nem hiszünk a piros-fehér kockás terítőkhöz szokott szemünknek.

Álmodom egy könyvbemutatóról, de nem is egyről, hanem többről, JAK-tokányról, slamkölykökről, Bach Máté első rózsagyökér pipájáról, KISZ-lenyomatú táborunkról, a Csíkosról, a Zöldről meg a hektikusan nyitva tartó Kékről is, hogy aztán Csider István Zoltán telefonja riasszon föl: megjöttek a cuccaimmal, amiket szanaszét hagytam a táborban.

Este átmegyek a Szamár söröző teraszára (figyelem, keretes szerkezet, lásd: augusztus 24-ei netnapló), keresem a tegnapi nyárbúcsúztató mulatság nyomait, de minden és mindenki meglepően kisimultnak tűnik. Az egész székesfehérvári Papagáj-telep kisimult, amíg mi Balatonszemesen nem annyira. Aztán magamban, csöndben elbúcsúztatom a nyarat, és ebben elég nagy segítségemre van a közelben becsapó villám.

Nem finomkodunk: ősz van.

(Megjelent a Litera Netnapló-sorozatában 2014. augusztus 31-én.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.