A SÖR

Adatközlő hősöm éveken át büszkén meséli, hogy annak idején ő is ott volt a fiúk között, akiket 1973 egy késő tavaszi délutánján, nem sokkal az alapkőletétel után, a fővárosi újság riportere megkérdezett, mit gondolnak a családi házaik helyén hamarosan felépülő új pozsonyi tömbházakról. Hősöm és barátai a liget egyik rácsos asztalánál söröztek, ő akkor már 15 éves, elsőéves szakközépiskolai tanuló, de ezt valami miatt nem hangsúlyozza. Hősöm ugyanis néhány jelentéktelen részletet kihagy történetből. Az valóban igaz, hogy a fővárosi lap kíváncsi riportere az ő orra alá is odatolta a mikrofont, ám ő ekkor azt válaszolta, hogy pont leszarja az egészet, az összes redvás panelházat, mert ilyen rohadásban, ami itt van, se így, se úgy nem lehet élni, a Spartak is megint kikapott a bajnokságban, szóval felőle aztán az Úttörőpalota helyére is panelt építhetnek, neki már az sem számítana. Másnap persze megjelent a cikk fotóval, mindennel, hogy a helyi fiatalok rendkívül boldogok és bizakodóak az új lakásokat illetően, véleményük szerint ezek a nagy épületek, a közös lépcsőházak, a széles, fás utcák elősegítik majd a természetes kollektivizálódást, és részükről alig várják, hogy beköltözzenek. A fotón mindannyian vidáman mosolyognak, az apró hiba mindössze annyi, hogy a felületes képszerkesztő nem retusálta ki alaposan az oda nem illő részleteket, és így a fotó jobb alsó sarkába még éppen beúszik az egyik korsóból kibuggyanó leheletkönnyű, vidám sörhab fehérje. Adatközlő hősöm apja, a Nagyfater viszont csak a „természetes kollektivizálódásig” jut el, amikor csattan a pofon, a képre már nem is marad ideje. A sör miatt, kérdezi hősöm az apját. Milyen sör, kérdezi a Nagyfater. És ekkor csattan a második. Nagy erény a kussolás, gondolja ekkor hősöm nagyon helyesen.

A BÜFÉ

A büfé krómos-fényes villanásai a Patronka megálló felüljárója alatt a pozsonyi tavaszban. Mindig vonzza a tekintetem a troliról, minden reggel és délután, ám először mégis egy éjszaka lépek be a büfé ajtaján. Amikor néhány órával korábban leparkolok vásárolni, elkövetek egy hibát: a lejtőn állok meg, az autó motorja pedig már nem tudja fölszívni azt a maradék kevés benzint. Nem indul. Elmegyek hát benzinkutat keresni, a város szélét levágó autópályáig kell sétálnom, egészen a Patronkáig, hogy találjak olyat, ahol kanna is van. Ha kanna van, minden van. De innen már megint nagyon messze van az autó. A gyaloghíd alatt ekkor pillantom meg a büfét, a neonfényben elsőre meg sem ismerem. Belépek, szavak nélkül rendelek, sört, keserűt, a benzines kannát a lábamhoz szorítom. Még a felénél sem járok az italoknak, amikor belép a melegítőnadrágos, bőrdzsekis férfi, nem szól senkihez, egy kulccsal sorban kinyitja a fal mellett zümmögő, nyerőautomatákat és nekiáll pénztárcába gyűjteni az aprópénzt. Precízen, lassan, szűk, pontos mozdulatokkal dolgozik. Aztán megáll egy asztalnál, papírt vesz elő, számolni kezd. Senki nem néz rá, láthatóan tartanak tőle. A bal kezén vékony, feszes kesztyű, tekintete fürge és ellenséges. Gyűlöli minden atomját ennek a neonfényes létnek, a krómozott bárpultot, a mozgó lábú asztalokat, a klóros vécészagot, de leginkább azt, amiben mindez összesűrűsödik, az embert. A maga világában ez a férfi ugyanis úr. Nála van a buksza, valaki rábízta ezt a bukszát, és ha így van, akkor most ő is valaki. És valóban úr: számolás közben a kesztyűs ujjával túrja az orrát. Körbeleng mindent a gyűlölet, és érzem, ahogy én is lassan fölveszem. Állok, egy külvárosi kocsmában, benzines kannával a lábaim mellett, és telepedik rám a kesztyűs férfi gyűlölete. Nem jó kombináció. Rájövök, hogy ez végül is tárgy nélküli gyűlölet. Egyszerű és kézre álló. Kényelmes. A kesztyűs férfi így oldja meg az éjszakát. A nappalairól nincs információnk. Később találok egy taxit, fáradt vagyok, ma olyan napom van Pozsonyban, hogy nem kísérletezek, nem próbálkozom a magyarral, se a szlovákkal, de tulajdonképpen nem próbálkozom az angollal sem. Nem szólok. Mutatom a térképen, hová megyünk. A taxis kedvesnek látszik, nem zavarja a benzineskanna, beszállok vele. Aztán mégis büdös. Nem szól: letekeri az ablakot. Amikor megérkezünk, a sofőr a biztonság kedvéért nyom még egyet a taxiórán, az kettőt pittyen, és az ár, a végösszeg, hirtelen a kétszeresére nő. Nem szólok. Fáradt vagyok. Az a generáció vagyok, amelyik nem szól. A taxis sem szól, amikor ugyanezt csinálják vele az okmányirodában, az étteremben, a tárgyaláson. Alázzák, aláz. Nem szólok. Amikor a tárcájába nyúl a visszajáróért, hangosan számolni kezd: egy, kettő, három, mondja magyarul.

A KULCS

Átmegyek Bécsbe, hogy európai legyek. Átmegyek európainak lenni, 2014-ben. A vonatjegy olcsó, megéri, Pozsonyligetfaluból közvetlen járat megy, talán ezért újították föl a vasútállomást. Megállok a végtelen európai belvárosban, fölém magasodnak a három- négyemeletes házak. Itt valahogy minden magasabb, mint Pozsonyban. Minden sűrűbb. Záródnak a csúcsos tetők az égbolt alatt. Megállapítom, hogy az európaiak színes nadrágokban, színes ingekben járnak, és az a sok színes szemüvegkeret. És minden kétszer annyiba kerül. Talán a színek miatt. A sör, a bor, a csípős csirkeszárny; a létezés. Tiszta sor. Hömpölyög a bécsi tömeg az aranyputtók alatt. Visszafelé a jókora, éppen átépítés alatt lévő bécsi vasútállomáson megállok. A metróból fölfelé észreveszem, amint egy lány megtorpan a peronon, valamiben talán meg is botlik, mindenesetre kizökken a magabiztos, jó kedélyű, bécsi lendületéből. Egy kulcscsomó. És sehol senki. Körbejárja, gondolkodik, mi legyen vele. Én is gondolkodom. Mert a metróban sehol egy ember, mármint dolgozó nincsen, csak utasok. Közlekednek. De nincs más sem, egy modortalan biztonsági őr, akit gyűlölni vagy kinevetni lehetne, de még egy árva ellenőr sincsen, hogy lebukj. Akkor kinek adjuk le a kulcsot? Ezen gondolkodik két európai. A talált tárgy helye hol lesz? Látszik, hogy a bécsi lány most szembesül a rendszerhibával: ha mindenütt csak automaták, akkor nincs kihez szólni, nincs kihez fordulni. Akkor egyedül vagyunk. Tesz még néhány lépést a kulcscsomó körül. Aztán elindul. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha lehajolna, de aztán mégis inkább elindul. A bécsi lány nem tudja értelmezni a problémát. A lány otthagyja a kulcsokat a földön. Közelebb lépek. Nézem a kulcsokat. Szépek, fényesek. Most lehetne egy bécsi kulcsom. Csak nem tudom, hogy mihez. Közben odakint, a Stephanplatzon megy minden tovább, megcsillan a fény egy aranyputtó seggén.

(Megjelent a Hévíz 2015/4-5. számában Három európai történet címmel. Fotó: Garami Richárd)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.