AZ INOTAI FEKETE TÉL HITELES TÖRTÉNETE

Ha azt állítjuk, hogy Kanavász elvtárs körül hetvenkilenc telének első napján legalább egyszer megfordult a világ, azzal valószínűleg keveset mondunk.

1979. november 16-a délutánján Kanavász karbantartó géplakatos az öltözőszekrények takarásában egy apró, de nehéz fémtárgyat csúsztatott a táskájába. Gondosan elrendezte a holmik között, fölnézett, aztán még egy gépzsíros rongyba is beletekerte. Közben minden neszre összerezzent. Soha nem lopott még életében. Nem tudta, hogyan kell megúszni, és azt sem tudta, hogyan kell lebukni. Ha valamire megtanította élete eddigi harmincegy éve, az az volt, hogy ebben az országban se megúszni, se lebukni nem lehet. Mert itt nem történik semmi. Tényleg semmi.


A reggeli műszak végeztével a szokásosnál is sietősebben lépett ki a jókora téglaépület vaskapuján. Gyorsan maga mögött hagyta az erőmű csenevész fasorokkal tarkított acél és beton telepét, csak a kapu előtt, a porta épületénél lassított a léptein valamelyest. Kicsit jobban magához szorította a füles műbőr kézitáskát. Nem félt, de arra gondolt, ha valamire ennyire vágyik, az biztosan nem lehet az övé. Ezt azért alaposan megtanította neki a közeg, a hetvenes évek, az az évtized, amikor állítólag kivételesen sokat sütött a nap a keleti blokk fölött. Kivételesen sokat sütött a nap Isten egén, gondolta, amikor belépett a portára.

A három kis izzó közül éppen a „mehet” felirat melletti égett, amikor a fémdobozhoz ért. Az előtte lévő elvtárs ezek szerint mehetett gond nélkül. A készülék nem azt választotta, hogy szondát kéne fújnia, vagy a táskáját néznék át esetleg. Akkoriban az inotai dolgozó néppel éppen szerencsejátékot űzettek, egy gombnyomáson dőlt el minden. Amikor a portaőr odalépett, Kanavász büszkén, kiegyenesedve, a szemébe nézve nyomta meg a gombot. Az izzók pirosan és zölden villogtak, a fémdoboz kattogott, az őr pedig türelmetlenül topogott egy helyben, amíg tartott a sorsolás. Aztán azt mondta: táska. De ezt akár mondani sem kellett volna, mert Kanavász is jól látta. A „mehet” és a „szonda” ezúttal nem nyertek, maradt tehát a táskaellenőrzés. Kanavász szétnyitotta a műbőr füleket, és biztos volt benne, hogy akkor ez itt most a vége.


Az inotai ősz semelyik másik ősszel nem összehasonlítható. A jókora lombkoronák, amelyek egyrészt az ellenséges kémrepülőgépek esetleges kíváncsisága elől védenek, másrészt egyes nézetek szerint még a káros sugárzásoktól is megóvnak, nyáron pedig hűvös, arborétumi sötét csöndbe burkolják az utcákat, ilyenkor megmutatják a készenléti lakótelep szürke falait, beszürkítik az inotai délutánt. Az emberek átlátnak a szomszédba, meglátják az ABC lapos tetejét, a strand betakart medencéit, a fák tövébe állított dicső mészkő szobrokat, végső soron: egymást. Mindezek horizontján a erőmű örök kürtői. És ha az esetleges kémrepülő fölött volna még egy esetleges feljebbvaló is, hát az most belelátna Inota mélyébe: így várják a telet.

Amikor a portaőr biccentett Kanavásznak, hogy minden rendben, mehet, Kanavász nem hitt a szemének. Belepillantott a táskába, aztán vissza az őrre, aztán megint a táskába. Egészen összeomlott: tényleg nem történt semmi. Szélesebbre tárta a táska a száját, és most már közvetlenül az őr elvtárs orra alá tartotta, hogy de bizony nézze csak meg rendesebben, mert ez így félmunka. A portaőr fölhúzta a szemöldökét, végignézett Kanavász elszánt, remegő testén, aztán a mögötte időközben feltorlódott hosszú soron, és mivel sietni akart, meg jobb a békesség is, és a provokáció lehetősége sem volt teljesen kizárható, hát beletúrt a táskába. A sorban az egyik munkás fütyörészni kezdett. Mások csak tébláboltak tovább. Kotorászott egy darabig, aztán végül kihúzta a kezét, és kelletlenül a nadrágjába törölte a gépzsírt. Közben másik kezével a cigarettáját kereste, már a szünetére gondolt.

És ekkor felgyorsultak az események. Kanavász most már üvöltve követelte, hogy őt igenis kutassák át rendesen, mert ő nem másodrendű munkás elvtárs, akit így meg lehet alázni. A portaőr mellkasának lökte a táskát, hogy gyerünk, dolgozzon rendesen, az védekezni próbált, rángatták a műbőr füleket egy darabig, míg végül a táska tartalma a földre borult. A tegnapi Népszava Kanavász cipőjére esett, a gépzsíros rongy valamivel messzebb, az uzsonna maradéka pedig, közte egy löncskonzerv, egészen az ajtóig gurult. Kanavász a földre vetette magát, próbálta összekotorni a holmit, keresett valamit, de ekkor már senki nem figyelt rá.

Ha azt állítjuk, hogy Kanavász elvtárs körül hetvenkilenc telének első napján legalább egyszer megfordult a világ, azzal valószínűleg keveset mondunk.

A portaőr már éppen azt ordította volna Kanavásznak, hogy tán meg van háborodva az elvtárs, bizony az önkritikának is van egy határa, ez már nem az a világ, elvtárs, főleg ilyen piszlicsáré ügyekkel ne zaklassa, főleg a szünete előtt közvetlenül ne, de ekkor azt vette észre, hogy az emberek elkezdenek kilépni a sorból. Az ellenőrzéssel mit sem törődve a kijárat felé indulnak. Mások az ablakokhoz szorították az arcukat, úgy bámultak kifelé. Egy darabig nem is lehetett pontosan látni a fejektől, hogy mi történik, csak annyi tűnt föl Kanavásznak, amint fölegyenesedett, hogy a szürke most mintha még szürkébb lenne odakint, sőt, ugyan csak apró pontokban, de mintha be is feketedne minden.

Kanavász és az őr, miközben a meginduló embertömeg lökdöste a vállukat, együtt bámulták, ahogy sűrű, golyónyi pelyhekben hullani kezd odakint a koromfekete hó. Megérkezett a tél a készenléti lakótelepre. A termelés ugyan nem állt le, de az épületekből kijöttek a munkások, a tömbházakból kiléptek a lakók. Nézték, hogyan feketedik, sötétedik az inotai tél. És miközben Kanavász lassan maga mögött hagyta a porta épületét, sétált a fekete porhóban a Strand Büfé felé, megint gondolt valamit a feljebbvalóról.

Másnap ugyan Szabó kohász elmagyarázta, hogy a hó természetesen nem volt fekete, inkább csak piszkosszürke, és a szokatlan eseményért minden bizonnyal az átkozott hideg volt a felelős, meg a túlzott kapacitáson üzemelő erőmű felsőbb légrétegekben lecsapódó égéstermékei, meg persze az istenverte szovjet szűrő, Kanavász tudta, hogy nem mond igazat. Egyszerűen nem mondhatott igazat.


De Kanavász most még csak sétált az üdvözítő feketeségben a büfé felé, nézte az ABC-ből kitóduló, veszprémi és fehérvári asszonyokat, nézte a büfé fehér falain a növekvő fekete foltokat, és amint a férfi, női és kisgyermek munkáscsaládot ábrázoló kőszobrot sötétbe takarja az első hó. Egyik kezével magához szorította a táskát, a másikkal a mélyére nyúlt. Kotorászott egy darabig.

És akkor, hosszú idő után újra nevetett. Talán még ugrott is egyet. Boldogan nyalta a gépzsírt az ujjáról.

(Megjelent a Műút portálon 2014. május 17-én. Fotó: Oláh Gergely Máté)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.