Egy átlag magyar férfi testi, lelki és szellemi fejlődése a Frankensteinhez fűződő időleges viszonyai alapján vizsgálva
(10 + 1 pontban)
1. Frankenstein, a magas homlokú, zöldfejű, ittas kőművesre emlékeztető lény megnehezíti gyerekkorunk némely napjait, nem merünk bemenni a sötét szobába, trafóházak közelében rosszat sejtünk, és ösztönösen óvakodunk a magas férfiaktól.
2. Néhány Frankenstein-film titkos éjszakai megtekintése után kiderül, hogy a szörnyet játszó színészt Boris Karloffnak hívják, aki ráadásul német. Innentől kezdve még gyanúsabb az egész. (Ezzel egy időben szerzünk tudomást arról is, hogy a Drakulát megtestesítő színész magyar, pontosabban erdélyi, a Tarzant meg Johnny Weismüllernek hívják. Tehát: Hollywoodban nem amerikaiak laknak.)
3. Kaland-játék-kockázat és fantasy könyvek között válogatva kiderül, hogy a Frankenstein az valójában egy könyv.
4. Már középiskolába járunk, amikor az angol romantikusok második generációjához érve névazonosságra leszünk figyelmesek. A nagyszünetben komoly vita dúl arról, hogy a híres költőnek Mary Shelley a húga, a felesége vagy az anyja. Időlegesen és kompromisszumként az unokahúga győz, valószínűleg mert akkor már olvastunk nagy angol családregényt.
5. Közeleg az érettségi, kezdünk érdeklődni a politika iránt. A köztársaságielnök-választás idején újabb névazonosság bukkan föl. Bizonyossá válik, hogy a Frankensteint a 2-es pontban vázoltak ellenére sem magyarul írták, tehát le kellett fordítani. Göncz Árpád búcsúzik az államfői székből, mi pedig szavazókorba érünk.
6. Most már tényleg ideje elolvasni a Frankensteint.
7. Frankenstein nem a szörny neve.
8. Újabb filmfeldolgozás: Kenneth Branagh-nak jobban áll Shakespeare, Robert De Nirónak meg Bronx.
9. Egy borongós munkanélküli délutánon váratlanul, szinte a semmiből jön a felismerés, hogy a regény alcíme („Modern Prométheusz“) valószínűleg nem arra a Prométheuszra utal, akinek a máját eszik, hanem arra, amelyiket agyagból és vízből teremtettek. Elégedetten kortyolunk egyet a barnasörből.
10. Frankenstein nevét nem úgy írják, mint Einsteinét.
+ 1. Az rendben van, hogy Mary Shelley a költő felesége volt (mint később megtudtuk), hogy a teremtőt hívták Victor Frankensteinnek, a teremtményt meg sehogy, na, de akkor ki az a Walton kapitány?
(KafkaBeat Kocsmaszínház, Székesfehérvár, 2011. december 8.)
Részletek később.
(Az Avantgard Művészeti Demonstráció galériája, Székesfehérvár, 2011. december 28. Fotó: OGM)
A látszat nem csal: annak ellenére, hogy az anyanyelvem magyar, a középiskolában pedig angol, latin és német szakos voltam, most lengyelül fogok beszélni. Ha úgy érzitek, hogy a lengyelre csak nyomokba emlékeztető nyelven beszélek, nos, az azért lehet, mert a lengyelnek egy eléggé sajátos, a magyarországi Közép-Dunántúlon honos dialektusát ismerem. Ha valamit esetleg nem értenétek meg elsőre, akkor szóljatok nyugodtan, és megismétlem ugyanolyan érhetetlenül. Vagy másképp.
Hogy miért én nyitom meg ezt a kiállítást itt Lengyelországban, arra elég egyszerű magyarázatom van. Kezdem az elején. Németh Lászlót 8 évvel ezelőtt ismertem meg, egy székesfehérvári kocsmában találkoztunk. Meg akartam hívni egy Unicumra, ám ő ezt határozottan 
visszautasította, aztán szó nélkül fölállt az asztaltól. Ebből lehetett tudni, hogy hamarosan elmélyült barátság fog minket összekötni. Sok évvel később aztán megállapodtunk abban, hogy a következő kiállítását mindenképpen én fogom megnyitni, ám az azóta következő kiállítások sorra meghiúsultak. A legutóbbi éppen egy falusi plébánoson bukott el, talán nem is kell magyarázni, miért. Így esett meg az, hogy én végül éppen Lengyelországban kerültem sorra, aminek, mondanom sem kell, kimondhatatlanul örültem.
Visszatérve az alkotóra: Németh László munkáit, ha van bennünk könnyedség és humorérzék is, hamar meg lehet kedvelni – de azért vigyázni kell az időzítéssel. Akad erről egy történetem. Amikor még kevésbé ismertem ezeket a tárgyakat, egy vasárnap úgy döntöttem, hogy a frissen megismert, szende, franciás műveltségű manökenlányt éppen Laci „Vágy, vírus, botrány” című kiállítására viszem el. Első randi, meredő kerámiafalloszok között. Én még ilyen kikerekedett szemeket életemben nem láttam. És hol volt még akkor a hírhedt spermatál. (Mellékszál: egy kiállítás sikere például abban mérhető le, hogy végül mennyi tárgyat sikerül eladni, vagy milyen kritikát kap. Laci egészen mást figyel, ő azt számolja, hogy egy kiállítás végére mennyi spermát loptak el a tálból.)
Bár szilárd meggyőződésem, hogy egy kiállításmegnyitó szöveg akkor jó, ha másfeles sorközzel egy gépelt oldal terjedelmű, van benne egy vicces és egy pajzán sztori, de nincs benne szakkifejezés, és lehetőleg egyetlen szó sem esik benne a kiállított tárgyakról. Azért most mégiscsak foglalkozzunk egy kicsit a művekkel is. Elvégre először vagyunk itt.
Woody Allen szerint a világon minden mű vagy a szerelemről, vagy a halálról szól. A magyarok ezt annyival módosítják, hogy minden mű a szerelemről ÉS a halálról szól: egyszerre. Ez a kiállítás is ívet mutat meg, a születéstől a szerelemen át eljutunk a halálig, az urnákig. Közben elég sokat időzünk azzal, hogy magunkat bámuljuk, és próbáljuk megfejteni. Pontosabb megállapítás híján, valószínűleg ez volna az életünk.
És mivel most Lengyelországban vagyunk, és mivel minket, magyarokat és lengyeleket számos történelmi, művészeti és pubertáskori balatoni élmény köt össze, hadd emeljek ki egyetlen alkotást, és az abban megbúvó nemzetközi szimbólumot, a Trabantot, amit pontosan ugyanúgy értünk mi is, és ti is.
Talán ti is ismeritek ezt a jó tanácsot, és legyen ez a suta útravaló, mielőtt valóban megnyílik a tárlat. Egy ismert magyar író könyve az alábbi idézettel kezdődik: „A Trabant útfekvése kitűnő és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.”
Ezt mindenképpen jegyezzük meg, köszönöm a figyelmet, a kiállítást megnyitom.
(Evelyn's Dream, Németh László kiállításának megnyitója, Opole, Lengyelország, 2011. április 1.)
Zavar az ég alja.
Ülsz az ágy szélén, ebben az ágynyi hálószobában, ülsz, és nem érted. Ebben a három napos látomásban, vagy nem is látomás ez már, hanem egymásból előbukkanó és kiszakadó érvek sora, mind egymást igazolják, valóságos tudatszéli tézis, babona, berögzült, motorikus tévedés, szóval ebben a három napos tévelygésben minden vízcsepp fémes csobbanású, a fogmosópohárból mintha higanyt kortyolnál, azt is köpöd vissza a mosdóba, és a fröccsenés ereje egy menekülő, jókora bogarat fordít ki a lefolyóból, csápjai, lábai hidegen és tisztán remegnek, mint egy decemberi fájront. Nem, mielőtt erre gondolnánk, a másnaposság, az nem ilyen. A másnaposság durva pokrócszomjúság, minden emléke fűrészporos, az észlelés snittszerű, gyors és befejezetlen képek sora, mint egy azeri polbeat lánybanda videóklipje, egészen olyan. A hangzása is.
A vadlibák éves vándorlásuk során testsúlyuk felét elveszítik, mondod magadnak már sokadszor ezen a reggelen, és nem érted. 2004. december 31-e van, kedd, neked találkozód van egy Imre nevű herceggel a Fórum téri ABC előtt, de nem érdekel.
Mindeközben Imre egy füstölőárus fiút rángat be a róla elnevezett templom sokablakos előterébe a karácsonyi vásárból, végighúzza a suhancot a padlón, a farmer szögecsei visítanak, a fiú minden kőlap szélén nyekken egyet, látszólag tehetetlen, Imre eszelős tekintete mintha megforgatná a szeleket odakint, most minden ajtó egyszerre kivágódik, végigsüvít a szél a termen és rázza az üvegeket az ablakkeretekben. Imre hosszú, szürke kabátja lobog a betörő fuvallatban, a fiú pedig úgy érzi, mintha minden foga lyukas lenne, mintha minden csontja megnyílna, azokon pörögne végig ez a könyörtelen fúvás, és egyszerre nem a teste kezd el fázni, hanem a veleje. A lélek szót ilyen falak között nem emlegetné. Mikor, mikor mondtam én ezt neked, kérdezi Imre a fiú fölé hajolva, és úgy várja a választ, mint egy mese következő mondatát. Tegnap, tegnap jósoltál nekem a vásárban, odaléptél hozzám, a standhoz, a szemembe néztél, de nem is nézés volt ez, hanem mintha egy dugót rántottál volna ki a szemgödrömből, egyszerre látni kezdtél bennem, én meg látni kezdtem kifelé, és azt mondtad, hogy 2010-ben, 2010-ben államtitkár leszek, ha csak el nem baszom, és hogy az egyesületekkel meg a számlákkal kell csak vigyázni, különben minden rendben lesz.
Mert mindenkinek van egy 74-es éve, gondolod már a buszon, elfelejtve egy időre a vadlibákat. Mindenkinek van egy – és jó, ha csak egy – amikor a csillagos égre rázárul az ajtó, vagy a második emeleti erkélyed mintha egyedül létezne ebben a városi felhőrétegben, se kilátni, se belátni nem lehet, a semmibe markolsz bele, ha kinyúlsz valamiért, és a semminek fordítasz hátat, ha megsértődsz neki. És nem az, hogy nem tudsz egyetlen női nevet, hanem nincs mit tudni, betűkké szakadnak szét, hogy összerakni is majd szöszmötölős munka lesz őket évek múlva, és szúró fájdalom, mint egy szénszanatóriumi rehabilitáció.
Amikor megérkezel a Fórum térre, Imrét és a füstölőárus suhancot látod, amint az ivókút mellett állnak, szinte egymás köré gabalyodva, de nem a testük, nem, mert azok szilárdan állnak egymással szemben, mintha harcolni, ütni készülnének, vagy túljátszott szilveszteri férfiörömmel átölelni egymást, hanem inkább úgy látszik, mintha Imre egy villanásnyi vakufényben mindig körbejárná a képet, megmozdulna benne, hol a fiú háta mögött tűnik fel, hol a Fortuna kocsma teraszán, vagy a Topogó ajtajában, és közben beszél egyfolytában beszél, mintha a szénporrá hulló leheletéből olvasná ki: 2005-ben, 2005-ben eltűnik minden pohár.
Amikor közelebb lépsz hozzájuk, Imre hirtelen feléd fordul, kinéz ebből a köldökzsinórszerű egymásba bámulásból, rád néz, aztán inkább el a vállad fölött, és csak annyit mond, hogy veled is lesz még miről beszélnie. Ekkor a fiú, akárha szorításból szabadulna meglepetten, elveszti az egyensúlyát, hátradől, és az ivókút lefolyórácsain fekve, kacagva meséli, hogy ez az ember, ez az ember minden nap megjósolja a jövőt, aztán másnapra elfelejti, de nem csak a jóslatot, hanem mindent, azt is, hogy egyáltalán találkozott veled.
Közelebb lépsz, igaz ez, Imre?
A herceg ekkor gyerekké válik, tekintetében és tartásában bizonyosan, mint aki csínyt vagy bűnt akar bevallani, de még nem érzi a különbséget, odalép hozzád, és belenéz a bal szemedbe, a bal kezed felé eső szemedbe, és lép még egy utolsót. Be. 2006-ban, mondja, 2006-ban elkésünk mindenhonnan, 2007-ben ülünk egy asztalnál végtelen, férfiak, nők, elkezd esni a hó, és mindenki mást szeret, 2008-ban elhallgatunk, felszálkásodik a nyár, 2009-ben, látod te is.
Foszló sárga avar a tér fölött a napsütés, kongó lépcsőházak kinyíló zaja hozza a magával papírtrombiták hangját, surrognak a papírcsíkok, rezeg, csilingel és villódzik ez a félkarú rabló város.
És mit írunk majd, Imre, kérdezed utolsónak. Olvasod és megírod újra Petri fényeit, Lengyel macskaköveit, megírod majd jóanyám neked, Bereményi-parafrázisokat, páfrányos tapétalakásokat, termésköveket és fényképben csikorgó homokszemeket, kertet, házat, lakást és dobozolást, lábosban csörömpölő pincekulcsokat, szénát, avart és durbincsokat, kalitkát csipkedő szurkos madarakat, a párkányra égő hatszögletű Krakkót.
A vadlibák éves vándorlásuk során testsúlyuk felét elveszítik, mondod magadnak sokadszor. És mi is elveszítjük majd, kérdezi a suhanc most már megnyugodva. Igen, mi is, válaszolja a herceg. Mielőtt véglegesen hízni kezdünk.
*
Szilveszteri kis színes. Egyszer egy sakkozó azt mondta, sosem azt néztem, hol rontottam el, hanem mindig egy-egy szép állást, mintha ez ellenfél is én volnék.
Elfogynak a kívánságok, az ember a ceruzával összefirkált, többször módosított, de anyagában minden tűhegynyi bemélyedést kegyetlenül őrző cafatos jegyzetpapírral a hóna alatt mezítláb köröket ró a frissen takarított hajópadlón, és élvezi az import bolgár vaskályha valószínűtlenül közeli melegét. Egyakol. A lista nem lezárult, de már végleges, mint az adóév. És ha valóban papíron, és nem a völgyharmatos tudattalanban létezne, akkor most gyújtósnak is milyen príma lenne. Egymásba égne a búbánat és az örömkönny, a hiány és a túlzás is, a horvát kavics, a prágai kutyajegy, vidám szoknyák fűsodrása, alaktalan fénylőkabátok ágszaggatása, az avarral lángoló parkolócédulák, gólöröm, vitorlaszakadás, szövegmorzsák és sms-piszkozatok vékony pernyéje – emberszabott, szabálytalan örömök.
És a meggyrobbanás.
Ülsz az erkélyről beköltöztetett kiengedő bútorok között, függönytelen ablaktábla mögött, a hideg kiélesíti a kert képét, renddé fagy az omlós szélű látvány, a karácsonyt csak tudni, de még nem érezni, állagában felismerhetetlen, naptári pont, mert előtte vár még egy másik ünnep, egy másik rendre eljövő, vérleveles vásári komédia, fúlógőzös kielégülés. Imre herceg valószerűtlen, világosszürke hosszúkabátjában lépked bele a reformkori télbe a főtéren, egyetlen pillantás nélkül sétál el az árusok mellett, körülötte elnyúló csikorgássá áll össze a vásári fémek, ezüstök, rezek hangja és a talpak alatt a friss ropogás. Minden illatot egyszerre érez, édeset, sósat, gőzölgő bort és édes pálinkákat, itt-ott kellemetlen, égett, odafeketéllett héjszagot, máshol barátságos, repedező gesztenyeillatot, az égő faropogás szűk, nyesett illatát. Ilyenkor Szent Imre vázlatszerű alak, a matt felületen csak itt-ott megfestett, rokonszínekkel pompázó figura, cipőjén a szén feketéje, arcán, kezein a díszek aranya, a kalácssültek barnája, szeme pontszerű, haja elkent mandula, cipőorrán a fény, hajtókáján az ég. Kékvillan.
Idén százhetvenkilencedik alkalommal rendezik meg a Meggyrobbanás Ünnepét, a téren gyülekező gyerekek érthetően izgatottak, a felnőttek pár lépéssel előrébb merészkednek, a gyerekek elé állnak, takarják őket, az ő izgalmuk nem önfeledt, inkább bűn előtti. Szép és türelmetlen. A hagyomány tisztelete és az újkor rendje megkívánja a politikai-egyházi egyenlőséget, egymás mellé rendeltséget, így az utóbbi években, decemberben, minden hét csütörtökén egy egyházi és egy világi méltóság együtt gyújtja meg a Püspöki palotánál a négy gigantikus Bunsen-égő lángját a sokhektónyi ágyas meggypálinka kupolaszerű, párás, önmegsemmisítő ballonja alatt. A laptopokkal és egérpadokkal kivonuló cigányzenekar még végez az utolsó asztalnál, befejeződik a téli polka, jobbklikkel egyet a prímás, rákészül, majd tust húz a zenekar. A városgondnokság egyenruhásai végre feljebb tekerik az égők lángját. Emelkedik a hangulat, emelkedik a pálinka horizontja. Fölfelé bugyborékol, mint a hajnali utolsó; a forrósága is olyan lehet.
Imre herceg valami hasonlót láthatott egykoron a főtéren, amikor az alsóvárosi pálinkafőző mester standjánál a birka alatt belekapott a lángba a szél, egészen megborzolta a parázsig, aztán röpültek a pirosan-feketén izzó darabok, fellobbantva a terítőket, papírjátékokat, végül elérve a nádtetős, szalmafekhelyes pálinkademizsont (ami városi megrendelésre melegítette Fehérvár népét a vásárban), úgy, hogy végül eloltani sem tudták a lángokat, pedig dobálták rá a sáros havat derekasan. Mígnem a demizson, amit nyaranta három napszámos takarított belülről (akik egyenként ereszkedtek le az üveg száján), először fölül nem kezdte el lövellni a vörös folyadékot, aztán szét nem feszítette az oldalát is, hogy vörös foltokkal, vérpöttyökkel díszítse ki a fehérfalú középületeket, a repedező hóréteget, és a pálinkaágy meggydarabjaival sörtűzként szórja tele a megbolydult főteret, 1830. december 21-én. Mint egy első szerelem. Nem lehetett tudni, hogy gyümölcs-e vagy vér.
Most Imre herceg kifordul a tömegből, szíve tájékán megkondul a szeretet ünnepének neve. Nyelvén meggyhéj, cipőjén véres lucsok, hajtókáján az ég.
Három rablógyilkos játszik a parkban egy vakvezető kutyával. Az állat időnként megcsúszik a sáros avaron, alig bír megállni, ahogy a három férfi között cikázik – az egyikük nem is férfi, alig múlt tizennégy talán. A közvilágítás idegen fehérjét hálószerűen nőtték be az ágak, foltokban, csíkokban és sokszögekben csillan a fény ezen a koraőszi felületen, mintha mindig közvetlenül eső után lennénk, állandóan valami megbicsaklásban, nagy korty utáni, légszomjban, lapozás közben, vagy alagútba érve – esőfal itt is, ott is. A gyilkosok szürke melegítőben vannak, szinte egyenruhában, csak az egyikükön van csuklyás, fekete kabát, tömött alakjuk bizonytalan, körvonalaik képlékenyek, mintha bármelyik pillanatban átszaladhatna rajtuk a kutya – olyan gyapjas, koszos felhőszerűek, és mindezzel együtt valójában gyönyörűek, elfelejthetetlenek és megkerülhetetlenek. Mint egy fülig szerelmes, tinédzserkorú országos influenzajárvány, egészen olyanok, gondolod. Izzadt, paplanszagú és szárazajkú egymáshoz bújás az őszi szünetben – vagy még jobb, ha iskola helyett. A rablógyilkosoknak csak a szeme csillog, talán a láztól, mindig felnéznek egy pillanatra, ahogy a kutyához hajolnak, fadarabot adnak a szájába, azt rángatják, vagy átölelik a nyakát és dörzsölik a fejét, de olyan ölelés és olyan dörzsölés ez, ami ugyan jól esik, de tompa erejével és szűk határaival közli magáról, hogy áthatolhatatlan. Ahogy a nyakörvből sem csúszik ki az állat feje, ha nem lazítunk rajta.
Imre leteszi a táskáját a járdára, te a háttérből figyeled, egészen vadnyugati képkivágásban, csak derékig látszik, mellette a sporttáska, ujjai kalimpálnak a semmin. A táska nem a földön lett nedves, hanem mintha belülről szivárogna valami, valami sötét és kásás állagú, ami lassan keveredik össze az avar rozsdájával és túlérzékeny, nyáridéző sárgájával. Imre tekintete csak látszólag mozog együtt a kutya nyargalásával, a kezeket figyeli leginkább, ezeket a tömzsi alakhoz tartozó nyurga ujjakat, melyek magabiztosan dolgoznak mindig is, hibátlanul és pontosan, és közben a böllérre gondol, meg a böllérnek a vak lányára.
A lányt keresi a parkban.
Amikor Imre herceg először lépett be a Zöldalma presszóba, még csak hallott a hústurkálóról, de soha nem látta. Bizalmatlanul és szemlesütve fogadták, nem illett oda, de aztán persze lassan elmúlt ez is. Amikor néhány nappal később maga is koszos ruhában érkezik, bort és Hubertust rendel reggel kilenckor, már néhányan bemutatkoznak neki. Azt hazudja, hogy istállót bontanak vagy tyúkólat meszelnek, erre már te sem emlékszel pontosan, nem is a hazugság utolsó mondata a lényeg, hanem a hosszas előkészületek, a fölépítés, a szerkezet, az is, hogy ezer ponton kötődjön a valósághoz, de legyen egy apró, lényegtelen fordulat, kiegészítés, lábjegyzet, zárójel, ami eltávolít, megsemmisít, és persze a tekintet, az a megkönnyebbüléssel tudomásul vehető üresség, hogy nincsen benne semmi, csak az van, amit mond – ír –, mintha a monitor mögül bámulná valaki.
Arra sem emlékszik, hogy reggel volt-e tényleg.
Nem tudni, hogy a termet hogyan hűtik, csak az illat nélküliség biztos, hogy ezeket a jókora darabokat látni, de nem érezni, csak amikor valaki odébb dob egy combot vagy egy fejet, a puffanás után, csak akkor, meg ahogy a kezek között lassan kienged a hús, és hamarosan zárni kell, feljön a nap vagy eljön a délidő, holnap újabb bálabontás. Meg az is furcsa, hogy az emberek nem tűrik föl a kabátjuk ujját, úgy válogatnak könyékig, aztán a magasba emelik, ha megtalálták a csontot a leveshez, a felsálat vagy egy hibátlan pulykacombot vasárnapra – hétfő a legolcsóbb nap, akkor már csak a maradékból válogatnak. A hústurkáló úgy jelent meg 1991-ben és úgy tűnt el hamarosan, ahogy a csóri búcsúból az alámondásos VHS. Némi izgalom és vaskos megkönnyebbülés után.
De arra az örömre, arra a némaságra Imre mindig emlékezni fog, amikor először meglátta Annát, a Tolsztoj utcai elítélt böllér és kisvállalkozó, valamint vízszerelő és albán haiku-fordító visszafordíthatatlan vakságba belevirágzó tizenhat éves lányát, amint vékony alkarjai alámerülnek a végtelen súlyúnak látszó hústömegben, és csak azt várja, hogy valaki azt mondja, nekem most sovány felsál kell, vagy farhát, esetleg marhanyelv vagy pörköltbe való, ő pedig szinte nem is mozdul, csak összpontosít, és hamarosan megtalálja. Kiemeli, felmutatja – és csak néha ugrik oda hozzá a rablógyilkosok valamelyike, ha már tényleg nem bírja el. Ők is elnézegetik a pillanatot. Ez a jelenet jut most Imre herceg eszébe, amint az őszi parkban a megtorpanásból lassan szorongó álldogálás lesz, feszült keresés, és bizonyosság, hogy megint elkésett valahonnan, megint romlandó emlékkel mászkált évekig.
És a temetés.
De nem a Tolsztoj utcai böllér szomorú sorsa és magától értetődő tragédiája, ami nem is egyéni élethelyzetéből adódott, hanem a kor, a helyzet diktálta így, és lényegében senki nem lepődött meg rajta, nem is hibáztatták a szürkemelegítősöket, a legkevésbé pedig a magát vaknak tettető Annát; hanem az a kép jelenik meg most előtte, amit sajnos oly kevesen láttak, így szinte szemtanúk nélkül él tovább a történet, amikor is a böllért búcsúztató pap, miután imára szólítja föl az egybegyűlteket annak lelki üdvéért, aki legközelebb távozik közülünk, magát is kissé meglepve, kilépve, szinte átcsusszanva egyik szertartásból a másikba, hátat fordít a lehajtott fejjel mormoló gyülekezetnek, és az egyik koszorút a válla fölött feléjük dobja. És aztán a vakvezető kutya gyönyörű mozdulatára gondol, ahogy a lány mellől elrugaszkodva kifogástalan ívben repülve, elragadja a koszorút az emelkedő, szomorú kezek elől.
Na, ez volt az az ív, amit még a rablógyilkosok is megkönnyeztek.
Imre a parkban a táskája után nyúl, te pedig, hogy ne láthassanak, a padon arrébb húzódsz egy kicsit.
Gondolkodtam azon egy darabig, hogy az ilyen-olyan holtidőkben más is szerepeljen-e a blogon, ne csak a tárcák. Ezt a kérdést most - egy időre, legalábis - eldöntötte helyettem Pinke Miklós, aki az itt látható képet hozta nekem ajándékba.
A képen az első Imre herceg-tárca szövege szerepel, kézzel írva - nem én írtam le, hanem ő.
Neki itt is megköszönöm, veletek pedig megosztom.
(A fotót Rácskay Zoltán készítette.)
Egyszer a Bádogos közben tér hirtelen magához, a vakító fényre nyitja csak ki a szemét, mintha az éjszakában világítana rá váratlanul egy mozgásérzékelő lámpa, pedig fényes nappal van és nagyon tompa július, kissé meg is tántorodik, egy lépést elvét, aztán korrigál. Olyan, mintha séta közben aludt volna el, és így haladt volna végig, ki tudja mennyi városrészen. Máskor meg a Fürdősor egyik dús fájának dőlve találja magát, nekiveti a hátát a kéregnek, a lábait is keresztbe rakja egymáson, úgy támaszkodik, és nézi az étkezdébe igyekvőket, sorban, de egyetlen arcot, egyetlen alakot sem tud felidézni, mintha csak most kapcsoltak volna be egy szomorú vetítést, és neki már csak állóhely jutna. Aztán átmegy a hídon, a ligetbe, lefekszik a rózsák között egy padra, hátha megint ki lehet kapcsolni az egészet, becsukja a szemét, a hátára fordul, aztán mégis inkább hasra – nem lehet tudni, mi a jobb, ha ez a könyörtelen nyári gravitáció vagy a pad lécei nyomják a mellkasát.
Alszik, ébred.
Hirtelen az jut eszébe, hogy a tej már biztosan megromlott, a bajor kenyér megszáradt a napon, de vajon hová tehette, pedig csak néhány utcára lakik a bolttól, hogy tévedhetett el ennyire – de aztán eszébe jut az is, hogy ez nem most volt. Már biztosan évek teltek el azóta.
Imre nincs jó bőrben, ez szemmel látható, szinte vonszolja maga után a nadrágszárát, a hercegi tekintet szürke és alattomos, mint akinek bűntudata van, támadást vár – és tulajdonképpen remél. Nézed Imrét egy másik padról, egy rózsabokor takarásából, és meg kell állapítani, hogy te sem vagy éppen a magaslatokon ebben a fülledtségben, savanyú a fröccs és már szénsav sincs benne, talán ölre is mennétek egymással, ha úgy alakulna, annyi feszültség szorult bele még ebbe az apró adagokban érkező, lélegzetvételhez szinte kevés levegőbe is. Mintha egymástól szívnátok el, mintha minden ember éppen egymást fullasztaná meg ebben a kőtömbnyi városban. Elképzeled, ahogy a tarkójára szorított alkarral a pad léceire nyomod, kalimpálna a lábaival, vergődne, mintha kalodába zárták volna, nem lenne kérdés, hogy miért teszitek, egyszerűen csak egy maradhat a túléléshez; nevetséges, izzadt és értelmetlen fehérvári western, fegyverek, férfiak, hősök és sztori nélkül.
Így telik el egy délután, vagy egy nyár, fordul a század, egymásnak feszülő rövidnadrágosok a mászóka alatt.
A pult mögött álló – dolgozó – férfi kinéz a mozdulatai mögül, nem rutin ez, inkább valami motorikus, mint amikor sebességet vált az ember, vagy lassít, érzékeli az előtte kanyarodó, a mögötte haladó autók elejét és végét, tudja, hogy még zöld lesz egy darabig, a zebrán senki, a nap süt, eső nem várható, a levegő is csak annyira jár, hogy éppen átér a két lehúzott ablakon, mindezt egy másodperc alatt megnyugtató képpé rakja össze magában, majd félreteszi, hátra, pihenteti és nem foglalkozik vele egy darabig; amíg egy hosszú kitartott pillanatban oldalra fordul, kissé tán le is hajol, és az ablakon kinézve befogadja a járdán haladó reálgimnazista lány gyorsan elsuhanó alakját, amire a lehetőségekhez mérten, inkább deréktól lefelé jut villanásnyi idő. Például körfűrész mögött dolgozó ember ilyet ritkábban csinál, bár ott nem is lenne kit nézni, ám a pult mögött dolgozó férfi látszólag könnyedén teszi, csak azt érzi egy idő után, hogy kezére folyik a sörhab, a kávégép sípol hogy már nem akarja, vagy este számolgatja a karján a forrázások helyét, mint a szerelem vakfoltjait.
Amikor Imre megérkezik a Rózsáskerti vendéglőbe, 1936-ot írunk, és úgy bömböl a nyári szél, úgy rázza a fák erős lombjait, hogy még a délutánra megtelt kerthelyiség egybefolyó hangját is teljesen elnyomja. Csak ahogy egyre közelebb ér, és már megérinti a bejárat melletti első, zöldre festett szék támláját, csak akkor kezdi hallani a kavicsok csikorgását a lábak alatt, a kávéfőző zúgását, az üvegpoharak csilingelését és koppanásait, ahogy koccintanak velük, vagy az asztalokra kerülnek. Mint amikor a strandon előbukkan a víz alól, és a víz zúgását a parté veszi át.
De szavakat, azt nem hall egyáltalán.
Illetve dehogynem, csak ez ének inkább, nem a legszebb, amit eddig hallott életében, nem is a legrosszabb, de még javítható, vagy már elrontott végleg, és akkor ilyen félkészen marad szép, ahogy még ez a lány sem az, ami majd lesz, nem beszélve az olcsó importgitáron küzdő fiúról. Imre leül egy nem túl távoli asztalhoz, te sört teszel elé, egy pillanatra megállsz, megvárod az első kortyot, közben a lány felé fordultok, szinte egyszerre, mint akik jó barátok, majd a kavicsokon csikorogva otthagyod őket. Imre nem ismeri az összes dalt, de mindegyik úgy hangzik, mint valamelyik másik, amelyiket viszont elég jól; ahogy ez a nyári járdán sétáló emberekkel is így van, mindegyik hasonlított már valakire, mindegyiket szerették már jól és rosszul is. Nem, ez nem elfogódott vagy romantikus szín, Imre sem látja annak, a vendégek sem érzik, hogy kiérdemeltek volna ebből bármit is, a lány szépségéből, hangjából, ebből a félkész és fáradt sóvárgásból; a kertben ott dolgozik mindenütt az a lappangó, nyári gonoszság.
Amikor a lány abbahagyja, mindenki tapsol, de nem sokat. Szórvány. Ilyen melegben az emberek kevesebbet mozognak.
Imre a szalvétát összegyűrve és maga mögött hagyva ekkor átül ahhoz az asztalhoz, te meg inkább a pult mögött maradsz. Egyrészt, mert munkaidő van, másrészt, mert még ennek az éneklő, trillázó hangnak a mélyén is ott hallod – felismered – a leendő sírást, könyörgést, hogy miért hagytál el, vagy miért nem takarodsz már innen – mindegy is –, hogy megint a körforgalomnál láttak ólálkodni az éjjel, tudom, hogy szerelmes vagy az önkormányzat szennyvízügyi előadójába, és tényleg meghíztam-e? És mert igaz, ami igaz, ahogy a szoknya rojtjai alá irányítod a tekinteted, úgy szokás mondani, végigcsúsztatod a lány lábán, akkor még ezekkel a nem túl szakértői szemekkel is, a vádliján biztosan felismered a hízásra való – minden bizonnyal öröklődő – hajlam egyértelmű jeleit.
És ekkor, mint egy király, elhatározod, hogy ma (szörnyeteg) rossz pincér leszel.
Milyen utcák, milyen terek, kérdezed újra, amikor a sárga szalag mögé lépve megérinted Imre vállát, aki aztán nem néz fel hirtelen, riadtan, ahogy ebben a szövegben várnánk, sőt, nem néz fel sehogyan sem, csak bámulja tovább az egymásra rakott utcaköveket, mintha vigyázni kellene rájuk. Milyen utcákat tennél zsebre, vagy választanál le a városból, mondjuk nem így, ilyen sárga szalaggal, hanem szavakkal felfűzve, mondatokkal körülzárva, utcákat, amiket mutatni is és elmesélni is ugyanolyan jó lenne, ha nem éppen ugyanolyan lehetetlen.
Vigyázni kellene ezekre a kövekre, mondja Imre, mert ki tudja, egyszer csak jön egy akármilyen tüntetés, népünnepély, újratemetés, újraértelmezés, aztán felkapják őket és viszik, zsebre téve – csak újratölteni jönnek vissza. És te ekkor gondolsz először arra, hogy ideje lenne végre a téglagyárról is beszélni, nem csak mindig születésről, szerelemről, eltévedésről. Sokáig egyikőtök sem tudta, hogy mi lehet az a szirénázás, rohanás éjszakánként, sietség, némi robaj – mindenesetre kapkodás. Imre áll a kerítés mellett, támaszkodna, ha tudna, de drótból van, és nézi a felvillanó fényeket nem is olyan messze, és hallja az összemosódó kiabálásokat, utasításokat, káromkodásokat. A téglagyár megmozdult ebben a pillanatban. Amikor az éjszaka közepén a legváratlanabb esetekben megszólalt a sziréna, csöndes mozgolódásba kezdett a városrész, fogmosópoharak koppantak a mosdó szélén, sztaniol zizegett, kabátok suhogtak, és nagyon halk búcsúzások hallatszottak mindenfelől, a csók akkor már nem volt divat közöttük, csak halkan elsziszegett sziák, vagy a félálomból kinéző pillantások, hogy hát megint. És a langyos helyek a kétszemélyes ágyakban olyan hamar lettek hidegek újra, mintha soha nem is feküdt volna ott senki korábban. Az asszonyok meg arrébb húzódtak a hidegtől, kizárták a takaró alól, leválasztották magukat a közösből. Aztán fordultak a kulcsok a zárban, és csizmacuppogás hallatszott a csak itt-ott működő lámpák alatt.
Megállsz a temető sarkánál, a szokásos éjszakai útvonalad járod, napról-napra kevésbé van már hideg, vagy talán kevésbé érzed, szóval megállsz a kerítés mellett, észrevétlenül és várod, hogy a szabálytalan ritmusban érkező munkások lassan összerendeződjenek, mielőtt kiérnek a főútra a zebrához, és át nem sétálnak, immár együtt a túloldalra. Az alacsony házakon olyanok az ablakok, mint a mélyen ülő szemek, és ahogy a férfiak kilépnek az ajtókon, abban a pillanatban alszik el odabent az a vékony fény is, ami arra elég, hogy az ember félálomban fel tudjon öltözni, és ne rúgjon bele a konyhaszékbe, vagy a gázpalackba se. Álltok Imrével két különböző kerítés mellett, és várjátok, hogy a főúton túl, abban a széles épületben lassan elinduljon újra a gyártás, mert idő van, nem lehet megállni egy percre sem – nemsokára kócosfejű dolgozók foglalják majd el a helyüket, és csak megszokásból kezdenek mozogni, akárha otthon a konyhában, mondjuk, és csak ez a megszokás, ez a félelem nélküli, hályogos rutin menti meg őket attól, hogy baleset történjen már az első percben. Valahogy a jósiten is ekképp dolgozhat, mert nagy csoda, hogy még valahogy így is működik itt minden, pörögnek a napok, és nem akasztja meg a gyártósort soha egy beszorult alkar, sípcsont, ottfelejtett szerszám – gondolja Imre a lugasnál, vagy talán te a temető mellett.
Ezek az éjszakák jutnak most Imre eszébe, mintha nemesfiúnak a kitelepítés, és érdeklődve nézi a feltornyozott utcaköveket, ahogy annak idején azt a rengeteg téglát a gyárudvaron, kereste rajta a feliratokat, mert a magáéra, ami az ő családjáé lenne, arra már egyáltalán nem emlékezett, arra a furcsa hercegi dacra, ami biztosan abban a jelben is megmutatkozott, de most beszűkül, sőt bezár az emlékezet, és már csak az éjszakai villódzó fények vannak, meg egy városrész sietsége. Mert ha a gróf hirtelen vendégházat építtetne, mert érkezik az osztrák delegáció vagy a család soha nem látott fiumei leágazása, gyanús külsejű unokatestvérekkel, a családfát kívülről fújó nagynénivel, meg a majdan kívánatos unokahúgokkal; vagy esetleg az éjszaka közepén megtelnek hirtelen a börtönök, mert végre elfogták a környék böllérét, akkor bizony építkezni kell, új börtönt kell felhúzni; vagy éppen bővíteni kell a városházát, bekeríteni egy udvart, mert félnek éjszaka, ablakokat, ajtókat befalazni a kilakoltatottak után, hogy soha ne térjenek vissza, vagy egy teljes városrészt lezárni úgy, hogy csak látogatható legyen, de ne átjárható, egyszóval védeni, elbújni vagy kirekeszteni – akkor beindulnak a szirénák, fölébred a szomszédság, megindul a gyártás, Imre herceg pedig visszaül a padra, és a gyufáját keresi.
Én a téglagyárban lakom, énekli.
Egyik reggel álltok Imrével az udvaron, egy bontásra váró disznóól előtt, és azon tanakodtok, hogy vajon hogyan is álljatok neki. Olyan ez, mint nagyon jó barátok között, amikor hosszabb ideig nem találkoznak, egymás mellett állnak, de nem egymást nézik, hanem az eget, az utcát, a kirakatot belülről, a szemben lévő teraszt, a partvonal szélét, szóval mindig a látványt, csak a látványt – disznóólat, kukoricagórét, üres istállót –, és azon gondolkodnak, hogy vajon hol is kapjanak bele abba, ami csak ennek az egy embernek lenne elmesélhető: mondjuk egy városrész kiürítésének története, éjszakai téglagyár, a törött karosszék, párkányon elázott gyufák, csomagolás, összekevert könyvek, csehszlovák gitár, a bicikliösvény a temetőn át, a vékában gyűlő, bűzlő esővíz.
Aztán valahogy hozzákezdtek, először csak óvatosan mozgattok meg egy-egy téglát, lássuk kijön-e, vagy omlik egyből, de kesztyűben és kalapáccsal egészen könnyedén bontható a fal, egymás után jönnek a darabok, némelyik törmelék lesz, de a legtöbb egyben marad, a feliratosokra meg külön figyelünk.
Aztán dél körül rozsdás szögbe lépsz, egy lécből mered fölfelé, amit egész nap kerülgetsz, talán nem is kellett volna szóba hozni. Aztán nem mész orvoshoz, mert pálinka is van.
Aztán az ebéd is elkészül. Esztek.
A szerelmes férfi olyan, mint a kutya, kiszagolja a telet. Aztán éjszakára eltűnik, a hóban csatangol, szenvtelen holdfényben, vagy olvadó sárfoltokban, hogy aztán csak reggel kerüljön elő, csapzottan, itt-ott szőrcsomók is hiányoznak, talán megverték valahol, vagy csak a drótkerítés szaggatta föl – de mégis mindig valami megmagyarázhatatlan és megmásíthatatlan csillogás van a szemében. Imre jól ismerte ezt a csillogást, bár eddig nem láthatta, csak a saját szeme mutatott néha ilyesmit (néha?, kérdezed, talán csak egyszer, ha), és most itt ül vele szemben ez a fiú, talán nincs még tizenkét éves sem, egy lányt figyel a többiek között, csak éppen hogy, titokban; egy kicsit leült a padra megpihenni, kezében zászlórudat szorongat, nagy nap ez neki, ahogy másoknak is akadnak nagy napok, cipőorrával a pad lábát bökdösi, és csak néha-néha néz föl Imrére miközben beszélgetnek, hogy aztán akkor is gyorsan elrejtse ezt a gyanúsan sugárzó tekintetet – ami másként sugárzó, mint a többieké a téren, és másképpen is gyanús.
A szerelmes férfi megnyálazza az ujját, hevesen tisztálkodik, mint egy kutya, a fürdés közben apró sebeket fedez fel magán, mindig újabbakat. És nem úgy, mint egy részeg éjszaka után, hogy miként is került most ez a seb a homlokomra, talán betonárok, székelykapu, vagy szódásszifon, hanem rejtett helyeken, ahol egy jó darabig maga sem látja, csak a helyét érzi, apró szúrások, amikor odaér a szappan, amikor a samponos víz beér a combjai alá. Ujjheggyel járja végig a testét, a hátát, a nyakát, a hajlatokat, mindenre érzékeny és mindenre figyelmes, aprólékos és némileg riadt is – de nem fél. Mint egy kullancsot, keresi magán a szerelmet. A nyomait annak.
De hát télen nincsenek is kullancsok, mondja a fiú. És nem is ilyen sebeket, hanem ő mintha egy vonalkódot talált volna magán az egyik reggel. Állt a zuhany alatt, és kitapintotta a hol szélesebb, hol keskenyebb sávokat, az anyjának egy darabig nem is merte megmutatni – mégiscsak alig múlt még tizenegy éves, még soha nem volt szerelmes, honnan lennének neki ilyen sebei? Aztán később azt hazudta, hogy az akadálypályán szerezte őket, amikor a drótok alatt kellett végigkúsznia, és ennél a résznél Imre kissé megkönnyebbül, végre egy kapcsolódási pont – drótkerítésre mintha ő is emlékezne, kutyakorából.
És melyik az a lány, kérdezi Imre, de már így is régóta a tömeget pásztázza, tetszett neki az a jelenet, amikor a rendezett sorok egy pillanat alatt felbomlottak, némelyek zsebre tett kézzel álldogáltak tovább, volt aki a mellényét igazgatta, mások padot kerestek, kabátokat terítettek a hideg kőlapokra, néhányan rá is gyújtottak a szemetesek mellett. A csoport nem szemetel. A fiú felnéz, de úgy, hogy biztosan ne találkozzon a tekintete senkiével, főleg ne a lányéval, azzal a vöröshajú nyolcadikoséval, akit jövőre már biztosan nem lát majd minden nap, beszippantja valamelyik középiskola, talán az, amelyik a könyvtár mellett van, vagy az, amelyik a vasútnál? Melyik az, kérdezi ismét Imre, de talán már látja is – a fiú ismét a földet bámulja, fehérednek az ujjai a zászlórúdon. Talán ez az utolsó esély, ez az avatás – nem kéne megvárni az évzárót ilyesmivel.
A szerelmes férfi csak köhög néha a hidegben, de sohasem fázik meg. Kipillantasz Imrére, hogy akkor most ő is beáll-e, vagy sem, a mikrofont igazgatod magad előtt, biztos helyet keresel a papíroknak, ahogy a főiskolán tanultad, ne fújja el a szél, és a mikrofon se erősítse föl a zörgést, amikor a negyedik percben váratlanul remegni kezd a kezed. Rutinmunka, kendőt igazítasz, kisimítod, hogy ne kuszálódjanak össze a sávok – a sapkát lejjebb húzod a homlokodon.
Kinek van kedve masírozni céltalanul, hacsak nem úgy, hogy mégis egy lány után, követni, loholni, de a lépést mégis tartani kell, nem lehet úgy előreszaladni, ahogy a közhelyekben gondolkodó szív diktálná, ami nem is dobbanni, hanem zörögni szokott az ilyen hidegben. Mikor, mikor gondoltad először úgy, hogy fekete nadrágot, fehér inget kell húznod, hogy közéjük kell állnod, hogy láthatóvá válj, hogy észrevegyen ő is, hogy menetelned kell és lépést tartanod, hogy utolérd azt, aki előtted halad néhány sorral, de a lépést tartja ő is – és akkor se lemaradni, se fölzárkózni nem lehet. Gondoltad volna, hogy a vörös hajat majd így elrejti a sapka, és hogy az alakját még annyira sem ismered, hogy a sorok között bármikor rátalálj?
Nevelné tovább a fiút Imre, ha a nevelésnek lenne még bármi értelme így avatás előtt, és csak a szerelmet próbálja most már megérteni, azt, ami vegetáriánus éttermekbe, tengerparti apartmanokba, táncszínházba, családterápiára, cirkuszba, bábszínházba, aztán a csalódás után végül majd terapeutához, guruhoz, kiérdemesült vallási vezetőkhöz, pártok vidéki alapszervezeteibe, erőszakszervezetekbe, esetleg fotószakkörbe kényszeríti a férfiakat. A legreménytelenebbek talán még üveget is festenek majd.
Vagy úgy járnak, mint ez a fiú itt, aki most a zászlót a feje fölé emelve a legkisebbek élére áll a sorban, hátát megfeszíti, állát fölfelé tartja, miközben semmi büszkeséget nem érez, talán azt sem tudja, hol van – hallgatja majd az avató szavakat, és miközben egyszerre csak tag lesz ő is, úgy próbál meg hátrafelé pillantani, hogy a nyaka ne is mozduljon.
Imre elmenőben még piros és fehér csíkokat lát, pont olyan, mintha a lány vörös haját látná, gondolja, meg a szabadon maradt tarkóját, aztán rád pillant, miközben te a mikrofont bekapcsolva a barátaidhoz szólsz.
Hölgyeim és uraim.
Kedves gyerekek.
A szerelmes fiú mezítláb megy le a boltba, nem csinál leckét, sajtot eszik lekvárral, nem vált trikót három napig, váltócipőben megy haza. A szerelmes fiú férfiak közé áll.
Azon a napon, amikor vége lett, akkora volt a szél, hogy szanaszét fújta a virágokat, írja, Imre pedig nem érti – milyen szél, milyen virágok? Kivágja az ajtót, miért teszed ezt velem, könyörgöm, miért pont ezt? Imre elhatározta, hogy író, főleg költő lányokkal, na azokkal aztán soha, erre itt ez a papír a kezében, ez a néhány sor, és hát akárhogy is nézzük, ez vers – nincs is mit tagadni. Itt a bizonyíték.
De miért? Hát bántottalak én, gyötörtelek, vertelek vagy megcsaltalak volna? És erre ezt adod a kezembe, hogy te írtál egy verset, és milyen lett? Nem mindegy, milyen lett? És ráadásul rólunk? Te itt jobbnak látod hallgatni, még az sem nagyon érdekel, hogy honnan látod őket, ablakból, a szomszéd erkélyről, egyáltalán hol is zajlik ez a vita, talán a konyhában. Négyéves gyerekként bújsz a folyosó sötétjében, és hallgatod aput meg anyut, amint valami olyanon vitatkoznak, amit ők maguk sem értenek. Utazómaci, légypapír, pincekulcs.
Pedig tényleg nem így indult. Nézed Imrét, amint egy közeli tengerpart szikláin egyensúlyoz, igyekszik elkerülni a tekinteteket, egyik fényképet csinálja a másik után, főleg ablakokról, jár a tekintete, feszeng, bepillant minden szűk utcába, de csak ritkán indul el. A lányt csöndben maga mögött hagyta a parton, hadd feküdjön, és akkor még nem tudta, hogy egy világméretű férfi-nő konfliktus áldozatának is hazudhatná magát, és akkor kényelmesebb lenne ez a … voltaképpen mi is, bujkálás. Hogy miért kell egész nap a parton feküdni, vághatná oda a lánynak, így meg nem tud semmit mondani, csak megy – felmentés és elszántság nélkül. Hajtanád, űznéd Imrét utcákon, tereken, piacokon, kávézók és éttermek teraszán, ligeteken és állomásokon át, de csak lépdel bizonytalan méltósággal, mint egy herceg hányás után; és most legszívesebben tovább kergetnéd egy piaci hajnali pálinkakóstoláson is túlra, hogy a langyos és édes ízektől is, ne csak a tehetetlenségtől émelyegjen; és amikor a partra ér, ahol a peremen túl kikötött csónakok zörgése hallatszik, egyébként a sötétség mindenütt, csak ott kérdeznéd meg tőle, mi lenne Imre, mi lenne, ha majd otthon, ha kiszáll mellőled az autóból, soha többé nem látnád?
De reggel halpiac, és nem mondasz ilyet. Kapnak tőled néhány kiegyenesített, üres évet.
Hogy miatta válik majd valaki költővé, arra végképp nem számított.
Kikönyököl a lány azon a szűk ablakon, épphogy csak ki tud hajolni egy kicsit, hogy lássa az utcát, a szomszéd házakat, a tetők fölött a szárazföld szélét, a tengert. Egyik lábáról a másikra áll, Imre közelebb sem mer lépni, csak nézi. Ki gondolta volna, hogy ez lesz a vége? Hogy majd évekkel később kinyitja a helyi hírlapot, hétvégi szám, elsőverses ruhaipari eladók és mélyérzésű egyéni vállalkozók, és akkor közöttük ott lenne ő is – versbe téve, egy sortörés előtt. Ez lenne a sorsa. És akkor már tényleg érdemes lesz elgondolkodni azon, miért is nem látták egymást már vagy két éve, se telefon, se levél, egy karácsonyi sms – talán körüzenet, ami érthető módon folytatás nélkül marad. Ennyi a mérleg meg ez nyolcsoros.
Mert az csak álom, vagy hirtelen felindulás, hogy elég lenne csak átmenni a szomszéd szobába, ami mondjuk a lány dolgozója lenne, ismeretlen könyvek, idegeneknek szóló feljegyzések, szokatlan illatok, amelyek sehol máshol nincsenek a lakásban, csak itt, egy külön sziget vagy rezervátum a közös országrészben; hogy az újságoldalt az izgalomtól a szélénél már kissé összegyűrve azonnal elé lehetne tenni, és amikor felpillant már nem is magyarázatot várni, csak enyhülést; vagy azt, hogy ott, hogy bárcsak megint ott állhatnának, édes, émelyítőre pancsolt pálinkával a kezükben, amíg ez az egész szintén émelyítő nyárvégi üdülőkép végre kiizzadja magából az utószezon első napját.
Mit lehetett volna másképp tenni? Melyik téren kellett volna eltévedni, hogy végül jó felé induljanak?
Mert azóta tényleg eltelt két portalanított, tét nélküli év, a sarkok kipókhálózva, a régi fényképek egyenként megtisztítva, miközben megtelik a határidőnapló, de mintha a dátum mégsem változna. Mi lesz most? – álltok Imrével a Beles előtt, olyan mintha nyaralásból jött volna vissza, csak nem barna egyáltalán, de tele van elmondhatatlanná torlódó élményekkel, ízek jutnak az eszébe, a vakolat érintése a sarkon, a hátához tapadó ing a szőlőtőkék között, a borosüveg nyaka, egy furcsa alakú szó a szállodai bejelentkezőn, a benzinkutas előbukó keresztje a nyakláncon. A cipekedés, a csomagolás, berendezni egy szekrényt néhány napra, hol esik majd kézre a zokni, a számolgatás, a falba süllyesztett bankautomata, útlevél, zöldkártya, algopyrin. És sok megkezdett mondat, hogyan mesélné majd itthon, ha egyszer a terasz előtt álltok, véletlen találkozás, mert nyaralás után, csak visszalép újra a városba, és nem beszél meg előre senkivel semmit.
Imre leül a monitor elé, a szerkesztőség címét keresi, olvasói levelet fontolgat, tisztázni akarja magát, egyúttal talán fenyegetőzni is, lépéseket és kompenzálást követelni. Talán egy helyreigazítás? De hogyan, Imre, jambusokban? Megáll a keze a billentyűk fölött, várod az első koppanást, tisztelt szerkesztő úr, de aztán semmi; kezeit az ölébe teszi, és egy apró pontot figyel az asztalon hosszan, lehetne az egy tárgy is, de tudod, hogy a látvány most nem a fókuszponton innen, nem az általad is belátható sávban, hanem azon túl van.
Azon túl látja most magát hátizsákosan, szandálosan, amint a gibraltári hajóra vár, koszos a lába és fáradt, és jó lenne úgy emlékezni magára, mint aki gyakran gondolt a lányra, még akkor is, ha régóta nem tud róla semmit, életének fontos pillanataiban még így is eszébe jut, mondjuk, amikor átlép egyik kontinensről egy másikra – az például ilyen pillanat lehetne. Megérne egy üzenetet. De vasak ütődnek egymáshoz, víz csap föl a köveken, megáll a jókora tömeg Imre előtt, aztán menni kell. Miközben, ahogy azt a versből megtudhatjuk, a lány éppen egy Párizs–Budapest repülőutat sír végig, de biztosan nem Imre miatt, hiszen nem ő vitte oda, és nem ő hagyta ott. Valami összemosódott a versben.
Berendezkedünk egy kapcsolatban, mint egy szállodai szoba szekrényében, és a zokni valahogy nem csak reggel, hanem akkor is kézre áll, amikor sűrűn a kilincsre pillantva a csomagba gyűrjük sietve.
Nézed Imrét, amint próbálja betuszkolni ezt a testes jószágot a csomagtartóba, és pontosan tudod – mert sejthető – hogy még hetek múltán is húzni fogja a jobb lábát, amikor látod eltűnni a Lépcső utcában, vagy a Piac tér felé ebéd előtt; mert akkor a tetem, a vadkan teste végképp elhagyja magát, a csomagtartó szélén megbillen, és nem befelé, ahogy Imre akarná, hanem kifelé dől, hiába minden ellentartás, és zúzza össze a hercegi lábfej szandálban alig védett felületét. Pedig milyen álom is volt az, egy elejtett (te tudod, hogy elütött) vadkannal megérkezni a táborba, a nulladik nap éjszakáján, csatakosan, véresen, mintha vadászatból. Le kellett volna kapcsolni a lámpát, és halkan csak gurulni, ahogy a könyvből megtanulta, anno, nem most.
Alattomosan lapos a napsütés így a kora reggeli nyárban, tükröződik minden, mintha krómozott lenne az egész város, csillan a pocsolya, az ablakkilincs, a buszmegálló padja, a mindenhonnan kiálló, a szelet hasító csavarok, antennák, urbánus idegvégződések. A távolban, a panelek mögül meg készül a monszun, mondja valaki viccesen a parkolóban, aztán cigarettára gyújt, aprót vált, kitapogatja a belső zsebben a tébékártyát. Barátkozik a gondolattal.
Milyen jó, hogy ő már túl van mindezen, illetve már nincs min tanakodni. Mint amikor elszánja magát a szakításra, hogy akkor legyen vége, amíg még el sem kezdődött, vagy huszadika környékén már érzi, de csak az utolsó ezres megbontása után szánja el magát a kölcsönre – úgy indul most a traumatológiára. Készen és könnyen. Hosszúra nyúlt elfekvésre szánt kedd reggel ez, 9 óra, ha nem is bizonyosság, de valószínűség. Így jöttem. A váróban mindenki csupa tisztes sérüléssel. Csak ő van itt egyedül, akinek egy élettelen vadkan zuhant testének teljes súlyával a lábára, csak ő, aki egy Bacca gin meg egy gömbunikum között nyomta a hűtőtáskába a lábfejét, és csak ő, aki azt hazudta a lánynak, hogy ugyan nem fáj, simán vissza tudja még kísérni a sátrához – nem probléma. Végignéz a többieken a váróban, kedd reggel, 9 óra, a körfűrész és a futball áldozatai várakoznak mindenütt, már-már büszkének látja a tekintetüket. Vagy annak képzeli. A munka és a sport, nem a vakvéletlen.
Fáj? Nem. Magyar férfi először is nem olvas használati utasítást, nem néz térképet, és soha nem mondja azt, hogy fáj. Még akkor sem, ha a fájdalomcsillapító még nem biztos, hogy hat. Mehet, kérdezed Imrét miután fehér köpenybe bújsz, bemosakszol, szakállas vagy és alkoholszagú – másnapos magyarán –, és szikét fogsz a kezedbe olyan bizonytalanul, mintha először csinálnád, pedig két orvosi diplomát, doktorit, grúz kutatói ösztöndíjat írtál magadnak a szobád falára, második ember vagy az osztályon, jövőre talán előléptetnek, akkor meg miért jársz másnaposan dolgozni, és miért vagy ilyen bizonytalan, magad sem tudod. Megfogadod, hogy legközelebb a tárgyilagos kórházi leírások délutánra maradnak, mondjuk úszás és szauna utánra, ahogy a megénekelt orvosod is tervezi már évtizedek óta az eljövendő békés napjait. Ehelyett hagyod Imrét falfehéren feküdni, feszengeni a zöld leplen, csupa olyan dolgot hall, amit kórházban az ember nem szívesen. Először csak sóhajtások, hümmögések a zöld vászon mögül, és ez jobban fáj, mint maga a sérülés. Hát ez bizony tipikus, mondja a cinikus szakállas, és nagyot csap a térdére, de nem a sajátjára, és akkor nem sokkal a sérülés fölé. Nem kell aggódni: ha eláll a vérzés, minden rendben lesz. Imre is csak emiatt aggódik, együtt izgultok a váróban, automatás kávét kavargatva, műanyag kanállal, magatokért.
A gólyatáborban ismerte meg azt a lányt, akit tegnap, akkor még csak enyhén vérző lábbal hazakísért. Akkoriban azzal vált híressé az elsősök között, hogy a herceg az egyetlen, aki érti és, el is tudja magyarázni a kormányválságot. Aztán meg is tette ezt naponta elég sokszor, utólag nem állítja, hogy az áhítat volt a lányok szemében, amit látott, vagy esetleg érdeklődés, inkább csak valami csodálkozás, hogy lám, hát ilyen lesz a főiskola, hogy majd ilyeneket is tudni fognak, sőt, biztosan akad majd olyan is, aki tudja, mi az a sáveltolás. Szóval éppen a koalíciós ultimátumnál tartott Imre – hatalmi kérdésekben mint nem gyakorló herceg is szakavatottnak érezte magát –, amikor a lány leült a pad szélére, és úgy akadt meg egymáson a tekintetük, mintha csak nem is ebben az évtizedben lennének, nem is erről a miniszterelnökről lenne szó, és a háttérben valaki dobozgitáron Dinnyést játszana. Az a másik fiú – biztosan nem Imre, de ez a szerep most neked sem tetszik –, aki tegnap még a lány mellett ült, most inkább vele szemben; a lány bámulja a tévét, ami a pulton a terasz felé fordítva áll, a fiú pedig – nem tudjuk, ki – cikázó pillantásait hol a túlsó járdára veti, hol pedig a lány matató kezeit bámulja, időnként Imre is beleesik a szórásba, de olyankor sem néznek egymásra túl sokáig, akárha a másik ott sem lenne.
Olyan meleg van július első heteiben, hogy mindenki összeragad, vagy a paddal, vagy valaki mással, csatakos emberek dugják ki a fejüket a sátrakból reggelente, indulnak a zuhanyzó felé, hogy estére aztán megint össze lehessen ragadni, mert mi másról is szólna egy sátortábor, mondod Imrének, nehogy megint elmélázzon, és egy sövény tövében ébredjen, úgy hogy saját izzadtsága nem ismerős neki.
Aztán erre gondol akkor is, mármint erre a ragadásra, ahogy először csak a tekintetük, amikor épp a koalíciós tárgyalódelegációk összetételénél tartott, meg ahogy a lapok ragadtak hozzá a kezükhöz, mikor makaózni tanította az egyik teraszon, erre gondol akkor már egy hónappal később, amikor utoljára kilép az ismerős illatú lakás ajtaján, hogy örökre elfelejtse, és még a drogériában se jusson eszébe a Fő utcán, ha valaki éppen azt a parfümöt próbálja és éppen mellette, és elindul lefelé. De nem a lifttel, hanem gyalog, hiszen ő már jól van, meg ugye akkor se fájt már.
A kilencedikről indul, az ötödiken gondolja először meg magát, illetve nem is az, hogy meggondolja, hanem érzi, hogy fáj. A lába. Mégis. Aztán legközelebb a harmadikon, de akkor már közelebb van a lent.
Ülsz egy árvácskákkal megrakott ablakpárkány mögött, nyitott ablaktábla mögött, a rosszul metszett lugas szétrezgi a horizontot, és minduntalan olyan érzésed támad, hogy regényhős közeleg. Kinézel jobbra, a kertkapu felől várod, aztán semmi, aztán tízpercenként; nem úgy, mint amikor a főbérlőt, a gázóraleolvasót, a kéményseprőt várod, hanem mint amikor régi barátot, aki új állást kapott, vagy új házba költözik. Lakásból házba. Pedig ez a hős – a hősöd – sokkal jobban hasonlít egy kéményseprőre, mert nagyjából sejted, hogy mit fog majd csinálni, de biztosan még nem tudhatod, hogy ki bújik majd bele az uniformisba. Milyen lesz a tartása, a szava járása.
Aztán meg mégis inkább olyan, mint egy barát. Mert úgy tud bántani, és úgy tud hiányozni. És olyan fontos minden szava, cselekedete.
Sz. Imre (31) székesfehérvári lakos a telkéről hazafelé jövet brutális módon lemészárolt egy vadkant, tettére nincs magyarázat, tettét semmi nem indokolja, de számos nyomot hagyott maga után.
Egyik reggel arra ébredsz, hogy úgy viseled fehérváriságodat, mint egy suhogós melegítőt, kondiba jársz benne, meg a boltba, meg pecázni. Rádegyszerűsödik. Aztán meg mégis mintha jó lenne, bever a fény a templomtornyok között, és akkor megint szép. Hullámzó szemmagasság az aszfalt fölötti nyáron. Imre egyszer végighevert a fűben, a pecázók között, és akkor úgy történt, hogy a földre lelátta az eget. Abban a kis, néhány faág és egy egy-két benyúló paneltető szegélyezte sávban ő a fűbe vonzotta az eget, magára hempergette, dunyhába bújt, és akkor arról kezdett ábrándozni, amiről mindig nagyon szeretett: arról, amikor megszületett.
Imre keresztbe teszi a lábát, cigire gyújt, gyűrögeti a göngyölt hús után maradt szalvétát az asztalon, keresi az abroszon az egykori kiégett lyukakat, de azok már nincsenek ott. Tetszene neki, ha csak úgy maguktól benőttek volna, de aligha lehet, hogy így történt; ez némi csalódottsággal tölt el, mert azt hitted, hogy regényben mindent lehet (miért pont abban?), aztán a templomtornyot nézi, abból a szögből, ahonnan szinte minden nap amióta nemesi rangra emelkedett, vagy amióta megszerezte az abszolutóriumot – erre már nem is emlékezett pontosan. Te sem.
Szerette volna, ha lenne a szemhéja alatt egy fényképezőgép, mert akkor mondjuk elvihetné ezt a pincérnőt is magával, és akkor enyhülne az a szégyen, hogy ugyan felírta a saját telefonszámát erre a szalvétára, a pontos elérhetőségeit, de amikor arra került volna a sor, zavarában inkább gyorsan összegyűrte – még a száját is beletörölte. Meg ha ott lenne az a masina a szeme mögött, egy pislantással exponálna, akkor eltehette volna magának az előző nyár fröccseinek összes képét – szalad fölfelé a buborék a borban, jól teszi.
Nézi a szemmagasságban hullámosodó tujákat és bokrokat a szemközti teraszon, mintha meggyűrné valami a valóságot, talán az emlékezet az, nosztalgia, mindenesetre valami torzulás, és azon gondolkodik, vajon tavaly ugyanígy álltak-e itt ezek a növények, vagy azóta mondjuk megcserélték a ládákat: és egy tuja követ egy apróbb bokrot, vagy fordítva, változott-e a díszítősor vagy nem.
Jó lenne egy tavalyi fénykép, mondja.
Jó lenne, visszhangozzák.
És akkor mi lenne, kérdezed most már Imrét, ezt a frissdiplomás balkon-herceget. Csak jó lenne. Biztosan eszedbe jutna valami jó kis tárcazáró gesztus akkor, mondjuk a tuják ágára tűzni, vagy új képet csinálni a régivel együtt; bevarrni a tavalyt a mába, meghempergetni a múlt sertéshúsát a jelen zsemlemorzsájában, de aztán inkább aludni küldöd Imrét.
Száz meg ezer suhogós jogging zaja kíséri álmát, meg pihegő állattetemek az út szélén, miközben a párálló nyárelő testszagában a város meg a képe egymásra árnyékolódik, és a siető joggingosok léptei estére belesétálnak önmagukba.
(Elhangzott Maczkó Csaba Görbe tükör című kiállításának megnyitóján, 2008 június 6-án a Café Möbiusban.)
