De miért? Hát bántottalak én, gyötörtelek, vertelek vagy megcsaltalak volna? És erre ezt adod a kezembe, hogy te írtál egy verset, és milyen lett? Nem mindegy, milyen lett? És ráadásul rólunk? Te itt jobbnak látod hallgatni, még az sem nagyon érdekel, hogy honnan látod őket, ablakból, a szomszéd erkélyről, egyáltalán hol is zajlik ez a vita, talán a konyhában. Négyéves gyerekként bújsz a folyosó sötétjében, és hallgatod aput meg anyut, amint valami olyanon vitatkoznak, amit ők maguk sem értenek. Utazómaci, légypapír, pincekulcs.

Pedig tényleg nem így indult. Nézed Imrét, amint egy közeli tengerpart szikláin egyensúlyoz, igyekszik elkerülni a tekinteteket, egyik fényképet csinálja a másik után, főleg ablakokról, jár a tekintete, feszeng, bepillant minden szűk utcába, de csak ritkán indul el. A lányt csöndben maga mögött hagyta a parton, hadd feküdjön, és akkor még nem tudta, hogy egy világméretű férfi-nő konfliktus áldozatának is hazudhatná magát, és akkor kényelmesebb lenne ez a … voltaképpen mi is, bujkálás. Hogy miért kell egész nap a parton feküdni, vághatná oda a lánynak, így meg nem tud semmit mondani, csak megy – felmentés és elszántság nélkül. Hajtanád, űznéd Imrét utcákon, tereken, piacokon, kávézók és éttermek teraszán, ligeteken és állomásokon át, de csak lépdel bizonytalan méltósággal, mint egy herceg hányás után; és most legszívesebben tovább kergetnéd egy piaci hajnali pálinkakóstoláson is túlra, hogy a langyos és édes ízektől is, ne csak a tehetetlenségtől émelyegjen; és amikor a partra ér, ahol a peremen túl kikötött csónakok zörgése hallatszik, egyébként a sötétség mindenütt, csak ott kérdeznéd meg tőle, mi lenne Imre, mi lenne, ha majd otthon, ha kiszáll mellőled az autóból, soha többé nem látnád?

De reggel halpiac, és nem mondasz ilyet. Kapnak tőled néhány kiegyenesített, üres évet.

Hogy miatta válik majd valaki költővé, arra végképp nem számított.

Kikönyököl a lány azon a szűk ablakon, épphogy csak ki tud hajolni egy kicsit, hogy lássa az utcát, a szomszéd házakat, a tetők fölött a szárazföld szélét, a tengert. Egyik lábáról a másikra áll, Imre közelebb sem mer lépni, csak nézi. Ki gondolta volna, hogy ez lesz a vége? Hogy majd évekkel később kinyitja a helyi hírlapot, hétvégi szám, elsőverses ruhaipari eladók és mélyérzésű egyéni vállalkozók, és akkor közöttük ott lenne ő is – versbe téve, egy sortörés előtt. Ez lenne a sorsa. És akkor már tényleg érdemes lesz elgondolkodni azon, miért is nem látták egymást már vagy két éve, se telefon, se levél, egy karácsonyi sms – talán körüzenet, ami érthető módon folytatás nélkül marad. Ennyi a mérleg meg ez nyolcsoros.

Mert az csak álom, vagy hirtelen felindulás, hogy elég lenne csak átmenni a szomszéd szobába, ami mondjuk a lány dolgozója lenne, ismeretlen könyvek, idegeneknek szóló feljegyzések, szokatlan illatok, amelyek sehol máshol nincsenek a lakásban, csak itt, egy külön sziget vagy rezervátum a közös országrészben; hogy az újságoldalt az izgalomtól a szélénél már kissé összegyűrve azonnal elé lehetne tenni, és amikor felpillant már nem is magyarázatot várni, csak enyhülést; vagy azt, hogy ott, hogy bárcsak megint ott állhatnának, édes, émelyítőre pancsolt pálinkával a kezükben, amíg ez az egész szintén émelyítő nyárvégi üdülőkép végre kiizzadja magából az utószezon első napját.  

Mit lehetett volna másképp tenni? Melyik téren kellett volna eltévedni, hogy végül jó felé induljanak?

 

Mert azóta tényleg eltelt két portalanított, tét nélküli év, a sarkok kipókhálózva, a régi fényképek egyenként megtisztítva, miközben megtelik a határidőnapló, de mintha a dátum mégsem változna. Mi lesz most? – álltok Imrével a Beles előtt, olyan mintha nyaralásból jött volna vissza, csak nem barna egyáltalán, de tele van elmondhatatlanná torlódó élményekkel, ízek jutnak az eszébe, a vakolat érintése a sarkon, a hátához tapadó ing a szőlőtőkék között, a borosüveg nyaka, egy furcsa alakú szó a szállodai bejelentkezőn, a benzinkutas előbukó keresztje a nyakláncon. A cipekedés, a csomagolás, berendezni egy szekrényt néhány napra, hol esik majd kézre a zokni, a számolgatás, a falba süllyesztett bankautomata, útlevél, zöldkártya, algopyrin. És sok megkezdett mondat, hogyan mesélné majd itthon, ha egyszer a terasz előtt álltok, véletlen találkozás, mert nyaralás után, csak visszalép újra a városba, és nem beszél meg előre senkivel semmit.

Imre leül a monitor elé, a szerkesztőség címét keresi, olvasói levelet fontolgat, tisztázni akarja magát, egyúttal talán fenyegetőzni is, lépéseket és kompenzálást követelni. Talán egy helyreigazítás? De hogyan, Imre, jambusokban? Megáll a keze a billentyűk fölött, várod az első koppanást, tisztelt szerkesztő úr, de aztán semmi; kezeit az ölébe teszi, és egy apró pontot figyel az asztalon hosszan, lehetne az egy tárgy is, de tudod, hogy a látvány most nem a fókuszponton innen, nem az általad is belátható sávban, hanem azon túl van.

Azon túl látja most magát hátizsákosan, szandálosan, amint a gibraltári hajóra vár, koszos a lába és fáradt, és jó lenne úgy emlékezni magára, mint aki gyakran gondolt a lányra, még akkor is, ha régóta nem tud róla semmit, életének fontos pillanataiban még így is eszébe jut, mondjuk, amikor átlép egyik kontinensről egy másikra – az például ilyen pillanat lehetne. Megérne egy üzenetet. De vasak ütődnek egymáshoz, víz csap föl a köveken, megáll a jókora tömeg Imre előtt, aztán menni kell. Miközben, ahogy azt a versből megtudhatjuk, a lány éppen egy Párizs–Budapest repülőutat sír végig, de biztosan nem Imre miatt, hiszen nem ő vitte oda, és nem ő hagyta ott. Valami összemosódott a versben.

Berendezkedünk egy kapcsolatban, mint egy szállodai szoba szekrényében, és a zokni valahogy nem csak reggel, hanem akkor is kézre áll, amikor sűrűn a kilincsre pillantva a csomagba gyűrjük sietve.