Ülsz az ágy szélén, ebben az ágynyi hálószobában, ülsz, és nem érted. Ebben a három napos látomásban, vagy nem is látomás ez már, hanem egymásból előbukkanó és kiszakadó érvek sora, mind egymást igazolják, valóságos tudatszéli tézis, babona, berögzült, motorikus tévedés, szóval ebben a három napos tévelygésben minden vízcsepp fémes csobbanású, a fogmosópohárból mintha higanyt kortyolnál, azt is köpöd vissza a mosdóba, és a fröccsenés ereje egy menekülő, jókora bogarat fordít ki a lefolyóból, csápjai, lábai hidegen és tisztán remegnek, mint egy decemberi fájront. Nem, mielőtt erre gondolnánk, a másnaposság, az nem ilyen. A másnaposság durva pokrócszomjúság, minden emléke fűrészporos, az észlelés snittszerű, gyors és befejezetlen képek sora, mint egy azeri polbeat lánybanda videóklipje, egészen olyan. A hangzása is.

A vadlibák éves vándorlásuk során testsúlyuk felét elveszítik, mondod magadnak már sokadszor ezen a reggelen, és nem érted. 2004. december 31-e van, kedd, neked találkozód van egy Imre nevű herceggel a Fórum téri ABC előtt, de nem érdekel.

Mindeközben Imre egy füstölőárus fiút rángat be a róla elnevezett templom sokablakos előterébe a karácsonyi vásárból, végighúzza a suhancot a padlón, a farmer szögecsei visítanak, a fiú minden kőlap szélén nyekken egyet, látszólag tehetetlen, Imre eszelős tekintete mintha megforgatná a szeleket odakint, most minden ajtó egyszerre kivágódik, végigsüvít a szél a termen és rázza az üvegeket az ablakkeretekben. Imre hosszú, szürke kabátja lobog a betörő fuvallatban, a fiú pedig úgy érzi, mintha minden foga lyukas lenne, mintha minden csontja megnyílna, azokon pörögne végig ez a könyörtelen fúvás, és egyszerre nem a teste kezd el fázni, hanem a veleje. A lélek szót ilyen falak között nem emlegetné. Mikor, mikor mondtam én ezt neked, kérdezi Imre a fiú fölé hajolva, és úgy várja a választ, mint egy mese következő mondatát. Tegnap, tegnap jósoltál nekem a vásárban, odaléptél hozzám, a standhoz, a szemembe néztél, de nem is nézés volt ez, hanem mintha egy dugót rántottál volna ki a szemgödrömből, egyszerre látni kezdtél bennem, én meg látni kezdtem kifelé, és azt mondtad, hogy 2010-ben, 2010-ben államtitkár leszek, ha csak el nem baszom, és hogy az egyesületekkel meg a számlákkal kell csak vigyázni, különben minden rendben lesz.

Mert mindenkinek van egy 74-es éve, gondolod már a buszon, elfelejtve egy időre a vadlibákat. Mindenkinek van egy – és jó, ha csak egy – amikor a csillagos égre rázárul az ajtó, vagy a második emeleti erkélyed mintha egyedül létezne ebben a városi felhőrétegben, se kilátni, se belátni nem lehet, a semmibe markolsz bele, ha kinyúlsz valamiért, és a semminek fordítasz hátat, ha megsértődsz neki. És nem az, hogy nem tudsz egyetlen női nevet, hanem nincs mit tudni, betűkké szakadnak szét, hogy összerakni is majd szöszmötölős munka lesz őket évek múlva, és szúró fájdalom, mint egy szénszanatóriumi rehabilitáció.

Amikor megérkezel a Fórum térre, Imrét és a füstölőárus suhancot látod, amint az ivókút mellett állnak, szinte egymás köré gabalyodva, de nem a testük, nem, mert azok szilárdan állnak egymással szemben, mintha harcolni, ütni készülnének, vagy túljátszott szilveszteri férfiörömmel átölelni egymást, hanem inkább úgy látszik, mintha Imre egy villanásnyi vakufényben mindig körbejárná a képet, megmozdulna benne, hol a fiú háta mögött tűnik fel, hol a Fortuna kocsma teraszán, vagy a Topogó ajtajában, és közben beszél egyfolytában beszél, mintha a szénporrá hulló leheletéből olvasná ki: 2005-ben, 2005-ben eltűnik minden pohár.

            Amikor közelebb lépsz hozzájuk, Imre hirtelen feléd fordul, kinéz ebből a köldökzsinórszerű egymásba bámulásból, rád néz, aztán inkább el a vállad fölött, és csak annyit mond, hogy veled is lesz még miről beszélnie. Ekkor a fiú, akárha szorításból szabadulna meglepetten, elveszti az egyensúlyát, hátradől, és az ivókút lefolyórácsain fekve, kacagva meséli, hogy ez az ember, ez az ember minden nap megjósolja a jövőt, aztán másnapra elfelejti, de nem csak a jóslatot, hanem mindent, azt is, hogy egyáltalán találkozott veled.

            Közelebb lépsz, igaz ez, Imre?

            A herceg ekkor gyerekké válik, tekintetében és tartásában bizonyosan, mint aki csínyt vagy bűnt akar bevallani, de még nem érzi a különbséget, odalép hozzád, és belenéz a bal szemedbe, a bal kezed felé eső szemedbe, és lép még egy utolsót. Be. 2006-ban, mondja, 2006-ban elkésünk mindenhonnan, 2007-ben ülünk egy asztalnál végtelen, férfiak, nők, elkezd esni a hó, és mindenki mást szeret, 2008-ban elhallgatunk, felszálkásodik a nyár, 2009-ben, látod te is.

            Foszló sárga avar a tér fölött a napsütés, kongó lépcsőházak kinyíló zaja hozza a magával papírtrombiták hangját, surrognak a papírcsíkok, rezeg, csilingel és villódzik ez a félkarú rabló város.

És mit írunk majd, Imre, kérdezed utolsónak. Olvasod és megírod újra Petri fényeit, Lengyel macskaköveit, megírod majd jóanyám neked, Bereményi-parafrázisokat, páfrányos tapétalakásokat, termésköveket és fényképben csikorgó homokszemeket, kertet, házat, lakást és dobozolást, lábosban csörömpölő pincekulcsokat, szénát, avart és durbincsokat, kalitkát csipkedő szurkos madarakat, a párkányra égő hatszögletű Krakkót.

A vadlibák éves vándorlásuk során testsúlyuk felét elveszítik, mondod magadnak sokadszor. És mi is elveszítjük majd, kérdezi a suhanc most már megnyugodva. Igen, mi is, válaszolja a herceg. Mielőtt véglegesen hízni kezdünk.

 

            *

 

Szilveszteri kis színes. Egyszer egy sakkozó azt mondta, sosem azt néztem, hol rontottam el, hanem mindig egy-egy szép állást, mintha ez ellenfél is én volnék.