Nézed Imrét, amint próbálja betuszkolni ezt a testes jószágot a csomagtartóba, és pontosan tudod – mert sejthető – hogy még hetek múltán is húzni fogja a jobb lábát, amikor látod eltűnni a Lépcső utcában, vagy a Piac tér felé ebéd előtt; mert akkor a tetem, a vadkan teste végképp elhagyja magát, a csomagtartó szélén megbillen, és nem befelé, ahogy Imre akarná, hanem kifelé dől, hiába minden ellentartás, és zúzza össze a hercegi lábfej szandálban alig védett felületét. Pedig milyen álom is volt az, egy elejtett (te tudod, hogy elütött) vadkannal megérkezni a táborba, a nulladik nap éjszakáján, csatakosan, véresen, mintha vadászatból. Le kellett volna kapcsolni a lámpát, és halkan csak gurulni, ahogy a könyvből megtanulta, anno, nem most.
Alattomosan lapos a napsütés így a kora reggeli nyárban, tükröződik minden, mintha krómozott lenne az egész város, csillan a pocsolya, az ablakkilincs, a buszmegálló padja, a mindenhonnan kiálló, a szelet hasító csavarok, antennák, urbánus idegvégződések. A távolban, a panelek mögül meg készül a monszun, mondja valaki viccesen a parkolóban, aztán cigarettára gyújt, aprót vált, kitapogatja a belső zsebben a tébékártyát. Barátkozik a gondolattal.
Milyen jó, hogy ő már túl van mindezen, illetve már nincs min tanakodni. Mint amikor elszánja magát a szakításra, hogy akkor legyen vége, amíg még el sem kezdődött, vagy huszadika környékén már érzi, de csak az utolsó ezres megbontása után szánja el magát a kölcsönre – úgy indul most a traumatológiára. Készen és könnyen. Hosszúra nyúlt elfekvésre szánt kedd reggel ez, 9 óra, ha nem is bizonyosság, de valószínűség. Így jöttem. A váróban mindenki csupa tisztes sérüléssel. Csak ő van itt egyedül, akinek egy élettelen vadkan zuhant testének teljes súlyával a lábára, csak ő, aki egy Bacca gin meg egy gömbunikum között nyomta a hűtőtáskába a lábfejét, és csak ő, aki azt hazudta a lánynak, hogy ugyan nem fáj, simán vissza tudja még kísérni a sátrához – nem probléma. Végignéz a többieken a váróban, kedd reggel, 9 óra, a körfűrész és a futball áldozatai várakoznak mindenütt, már-már büszkének látja a tekintetüket. Vagy annak képzeli. A munka és a sport, nem a vakvéletlen.
Fáj? Nem. Magyar férfi először is nem olvas használati utasítást, nem néz térképet, és soha nem mondja azt, hogy fáj. Még akkor sem, ha a fájdalomcsillapító még nem biztos, hogy hat. Mehet, kérdezed Imrét miután fehér köpenybe bújsz, bemosakszol, szakállas vagy és alkoholszagú – másnapos magyarán –, és szikét fogsz a kezedbe olyan bizonytalanul, mintha először csinálnád, pedig két orvosi diplomát, doktorit, grúz kutatói ösztöndíjat írtál magadnak a szobád falára, második ember vagy az osztályon, jövőre talán előléptetnek, akkor meg miért jársz másnaposan dolgozni, és miért vagy ilyen bizonytalan, magad sem tudod. Megfogadod, hogy legközelebb a tárgyilagos kórházi leírások délutánra maradnak, mondjuk úszás és szauna utánra, ahogy a megénekelt orvosod is tervezi már évtizedek óta az eljövendő békés napjait. Ehelyett hagyod Imrét falfehéren feküdni, feszengeni a zöld leplen, csupa olyan dolgot hall, amit kórházban az ember nem szívesen. Először csak sóhajtások, hümmögések a zöld vászon mögül, és ez jobban fáj, mint maga a sérülés. Hát ez bizony tipikus, mondja a cinikus szakállas, és nagyot csap a térdére, de nem a sajátjára, és akkor nem sokkal a sérülés fölé. Nem kell aggódni: ha eláll a vérzés, minden rendben lesz. Imre is csak emiatt aggódik, együtt izgultok a váróban, automatás kávét kavargatva, műanyag kanállal, magatokért.
A gólyatáborban ismerte meg azt a lányt, akit tegnap, akkor még csak enyhén vérző lábbal hazakísért. Akkoriban azzal vált híressé az elsősök között, hogy a herceg az egyetlen, aki érti és, el is tudja magyarázni a kormányválságot. Aztán meg is tette ezt naponta elég sokszor, utólag nem állítja, hogy az áhítat volt a lányok szemében, amit látott, vagy esetleg érdeklődés, inkább csak valami csodálkozás, hogy lám, hát ilyen lesz a főiskola, hogy majd ilyeneket is tudni fognak, sőt, biztosan akad majd olyan is, aki tudja, mi az a sáveltolás. Szóval éppen a koalíciós ultimátumnál tartott Imre – hatalmi kérdésekben mint nem gyakorló herceg is szakavatottnak érezte magát –, amikor a lány leült a pad szélére, és úgy akadt meg egymáson a tekintetük, mintha csak nem is ebben az évtizedben lennének, nem is erről a miniszterelnökről lenne szó, és a háttérben valaki dobozgitáron Dinnyést játszana. Az a másik fiú – biztosan nem Imre, de ez a szerep most neked sem tetszik –, aki tegnap még a lány mellett ült, most inkább vele szemben; a lány bámulja a tévét, ami a pulton a terasz felé fordítva áll, a fiú pedig – nem tudjuk, ki – cikázó pillantásait hol a túlsó járdára veti, hol pedig a lány matató kezeit bámulja, időnként Imre is beleesik a szórásba, de olyankor sem néznek egymásra túl sokáig, akárha a másik ott sem lenne.
Olyan meleg van július első heteiben, hogy mindenki összeragad, vagy a paddal, vagy valaki mással, csatakos emberek dugják ki a fejüket a sátrakból reggelente, indulnak a zuhanyzó felé, hogy estére aztán megint össze lehessen ragadni, mert mi másról is szólna egy sátortábor, mondod Imrének, nehogy megint elmélázzon, és egy sövény tövében ébredjen, úgy hogy saját izzadtsága nem ismerős neki.
Aztán erre gondol akkor is, mármint erre a ragadásra, ahogy először csak a tekintetük, amikor épp a koalíciós tárgyalódelegációk összetételénél tartott, meg ahogy a lapok ragadtak hozzá a kezükhöz, mikor makaózni tanította az egyik teraszon, erre gondol akkor már egy hónappal később, amikor utoljára kilép az ismerős illatú lakás ajtaján, hogy örökre elfelejtse, és még a drogériában se jusson eszébe a Fő utcán, ha valaki éppen azt a parfümöt próbálja és éppen mellette, és elindul lefelé. De nem a lifttel, hanem gyalog, hiszen ő már jól van, meg ugye akkor se fájt már.
A kilencedikről indul, az ötödiken gondolja először meg magát, illetve nem is az, hogy meggondolja, hanem érzi, hogy fáj. A lába. Mégis. Aztán legközelebb a harmadikon, de akkor már közelebb van a lent.
