Elfogynak a kívánságok, az ember a ceruzával összefirkált, többször módosított, de anyagában minden tűhegynyi bemélyedést kegyetlenül őrző cafatos jegyzetpapírral a hóna alatt mezítláb köröket ró a frissen takarított hajópadlón, és élvezi az import bolgár vaskályha valószínűtlenül közeli melegét. Egyakol. A lista nem lezárult, de már végleges, mint az adóév. És ha valóban papíron, és nem a völgyharmatos tudattalanban létezne, akkor most gyújtósnak is milyen príma lenne. Egymásba égne a búbánat és az örömkönny, a hiány és a túlzás is, a horvát kavics, a prágai kutyajegy, vidám szoknyák fűsodrása, alaktalan fénylőkabátok ágszaggatása, az avarral lángoló parkolócédulák, gólöröm, vitorlaszakadás, szövegmorzsák és sms-piszkozatok vékony pernyéje – emberszabott, szabálytalan örömök.

És a meggyrobbanás.

Ülsz az erkélyről beköltöztetett kiengedő bútorok között, függönytelen ablaktábla mögött, a hideg kiélesíti a kert képét, renddé fagy az omlós szélű látvány, a karácsonyt csak tudni, de még nem érezni, állagában felismerhetetlen, naptári pont, mert előtte vár még egy másik ünnep, egy másik rendre eljövő, vérleveles vásári komédia, fúlógőzös kielégülés. Imre herceg valószerűtlen, világosszürke hosszúkabátjában lépked bele a reformkori télbe a főtéren, egyetlen pillantás nélkül sétál el az árusok mellett, körülötte elnyúló csikorgássá áll össze a vásári fémek, ezüstök, rezek hangja és a talpak alatt a friss ropogás. Minden illatot egyszerre érez, édeset, sósat, gőzölgő bort és édes pálinkákat, itt-ott kellemetlen, égett, odafeketéllett héjszagot, máshol barátságos, repedező gesztenyeillatot, az égő faropogás szűk, nyesett illatát. Ilyenkor Szent Imre vázlatszerű alak, a matt felületen csak itt-ott megfestett, rokonszínekkel pompázó figura, cipőjén a szén feketéje, arcán, kezein a díszek aranya, a kalácssültek barnája, szeme pontszerű, haja elkent mandula, cipőorrán a fény, hajtókáján az ég. Kékvillan.

Idén százhetvenkilencedik alkalommal rendezik meg a Meggyrobbanás Ünnepét, a téren gyülekező gyerekek érthetően izgatottak, a felnőttek pár lépéssel előrébb merészkednek, a gyerekek elé állnak, takarják őket, az ő izgalmuk nem önfeledt, inkább bűn előtti. Szép és türelmetlen. A hagyomány tisztelete és az újkor rendje megkívánja a politikai-egyházi egyenlőséget, egymás mellé rendeltséget, így az utóbbi években, decemberben, minden hét csütörtökén egy egyházi és egy világi méltóság együtt gyújtja meg a Püspöki palotánál a négy gigantikus Bunsen-égő lángját a sokhektónyi ágyas meggypálinka kupolaszerű, párás, önmegsemmisítő ballonja alatt. A laptopokkal és egérpadokkal kivonuló cigányzenekar még végez az utolsó asztalnál, befejeződik a téli polka, jobbklikkel egyet a prímás, rákészül, majd tust húz a zenekar. A városgondnokság egyenruhásai végre feljebb tekerik az égők lángját. Emelkedik a hangulat, emelkedik a pálinka horizontja. Fölfelé bugyborékol, mint a hajnali utolsó; a forrósága is olyan lehet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.