Egyszer a Bádogos közben tér hirtelen magához, a vakító fényre nyitja csak ki a szemét, mintha az éjszakában világítana rá váratlanul egy mozgásérzékelő lámpa, pedig fényes nappal van és nagyon tompa július, kissé meg is tántorodik, egy lépést elvét, aztán korrigál. Olyan, mintha séta közben aludt volna el, és így haladt volna végig, ki tudja mennyi városrészen. Máskor meg a Fürdősor egyik dús fájának dőlve találja magát, nekiveti a hátát a kéregnek, a lábait is keresztbe rakja egymáson, úgy támaszkodik, és nézi az étkezdébe igyekvőket, sorban, de egyetlen arcot, egyetlen alakot sem tud felidézni, mintha csak most kapcsoltak volna be egy szomorú vetítést, és neki már csak állóhely jutna. Aztán átmegy a hídon, a ligetbe, lefekszik a rózsák között egy padra, hátha megint ki lehet kapcsolni az egészet, becsukja a szemét, a hátára fordul, aztán mégis inkább hasra – nem lehet tudni, mi a jobb, ha ez a könyörtelen nyári gravitáció vagy a pad lécei nyomják a mellkasát.
Alszik, ébred.
Hirtelen az jut eszébe, hogy a tej már biztosan megromlott, a bajor kenyér megszáradt a napon, de vajon hová tehette, pedig csak néhány utcára lakik a bolttól, hogy tévedhetett el ennyire – de aztán eszébe jut az is, hogy ez nem most volt. Már biztosan évek teltek el azóta.
Imre nincs jó bőrben, ez szemmel látható, szinte vonszolja maga után a nadrágszárát, a hercegi tekintet szürke és alattomos, mint akinek bűntudata van, támadást vár – és tulajdonképpen remél. Nézed Imrét egy másik padról, egy rózsabokor takarásából, és meg kell állapítani, hogy te sem vagy éppen a magaslatokon ebben a fülledtségben, savanyú a fröccs és már szénsav sincs benne, talán ölre is mennétek egymással, ha úgy alakulna, annyi feszültség szorult bele még ebbe az apró adagokban érkező, lélegzetvételhez szinte kevés levegőbe is. Mintha egymástól szívnátok el, mintha minden ember éppen egymást fullasztaná meg ebben a kőtömbnyi városban. Elképzeled, ahogy a tarkójára szorított alkarral a pad léceire nyomod, kalimpálna a lábaival, vergődne, mintha kalodába zárták volna, nem lenne kérdés, hogy miért teszitek, egyszerűen csak egy maradhat a túléléshez; nevetséges, izzadt és értelmetlen fehérvári western, fegyverek, férfiak, hősök és sztori nélkül.
Így telik el egy délután, vagy egy nyár, fordul a század, egymásnak feszülő rövidnadrágosok a mászóka alatt.
A pult mögött álló – dolgozó – férfi kinéz a mozdulatai mögül, nem rutin ez, inkább valami motorikus, mint amikor sebességet vált az ember, vagy lassít, érzékeli az előtte kanyarodó, a mögötte haladó autók elejét és végét, tudja, hogy még zöld lesz egy darabig, a zebrán senki, a nap süt, eső nem várható, a levegő is csak annyira jár, hogy éppen átér a két lehúzott ablakon, mindezt egy másodperc alatt megnyugtató képpé rakja össze magában, majd félreteszi, hátra, pihenteti és nem foglalkozik vele egy darabig; amíg egy hosszú kitartott pillanatban oldalra fordul, kissé tán le is hajol, és az ablakon kinézve befogadja a járdán haladó reálgimnazista lány gyorsan elsuhanó alakját, amire a lehetőségekhez mérten, inkább deréktól lefelé jut villanásnyi idő. Például körfűrész mögött dolgozó ember ilyet ritkábban csinál, bár ott nem is lenne kit nézni, ám a pult mögött dolgozó férfi látszólag könnyedén teszi, csak azt érzi egy idő után, hogy kezére folyik a sörhab, a kávégép sípol hogy már nem akarja, vagy este számolgatja a karján a forrázások helyét, mint a szerelem vakfoltjait.
Amikor Imre megérkezik a Rózsáskerti vendéglőbe, 1936-ot írunk, és úgy bömböl a nyári szél, úgy rázza a fák erős lombjait, hogy még a délutánra megtelt kerthelyiség egybefolyó hangját is teljesen elnyomja. Csak ahogy egyre közelebb ér, és már megérinti a bejárat melletti első, zöldre festett szék támláját, csak akkor kezdi hallani a kavicsok csikorgását a lábak alatt, a kávéfőző zúgását, az üvegpoharak csilingelését és koppanásait, ahogy koccintanak velük, vagy az asztalokra kerülnek. Mint amikor a strandon előbukkan a víz alól, és a víz zúgását a parté veszi át.
De szavakat, azt nem hall egyáltalán.
Illetve dehogynem, csak ez ének inkább, nem a legszebb, amit eddig hallott életében, nem is a legrosszabb, de még javítható, vagy már elrontott végleg, és akkor ilyen félkészen marad szép, ahogy még ez a lány sem az, ami majd lesz, nem beszélve az olcsó importgitáron küzdő fiúról. Imre leül egy nem túl távoli asztalhoz, te sört teszel elé, egy pillanatra megállsz, megvárod az első kortyot, közben a lány felé fordultok, szinte egyszerre, mint akik jó barátok, majd a kavicsokon csikorogva otthagyod őket. Imre nem ismeri az összes dalt, de mindegyik úgy hangzik, mint valamelyik másik, amelyiket viszont elég jól; ahogy ez a nyári járdán sétáló emberekkel is így van, mindegyik hasonlított már valakire, mindegyiket szerették már jól és rosszul is. Nem, ez nem elfogódott vagy romantikus szín, Imre sem látja annak, a vendégek sem érzik, hogy kiérdemeltek volna ebből bármit is, a lány szépségéből, hangjából, ebből a félkész és fáradt sóvárgásból; a kertben ott dolgozik mindenütt az a lappangó, nyári gonoszság.
Amikor a lány abbahagyja, mindenki tapsol, de nem sokat. Szórvány. Ilyen melegben az emberek kevesebbet mozognak.
Imre a szalvétát összegyűrve és maga mögött hagyva ekkor átül ahhoz az asztalhoz, te meg inkább a pult mögött maradsz. Egyrészt, mert munkaidő van, másrészt, mert még ennek az éneklő, trillázó hangnak a mélyén is ott hallod – felismered – a leendő sírást, könyörgést, hogy miért hagytál el, vagy miért nem takarodsz már innen – mindegy is –, hogy megint a körforgalomnál láttak ólálkodni az éjjel, tudom, hogy szerelmes vagy az önkormányzat szennyvízügyi előadójába, és tényleg meghíztam-e? És mert igaz, ami igaz, ahogy a szoknya rojtjai alá irányítod a tekinteted, úgy szokás mondani, végigcsúsztatod a lány lábán, akkor még ezekkel a nem túl szakértői szemekkel is, a vádliján biztosan felismered a hízásra való – minden bizonnyal öröklődő – hajlam egyértelmű jeleit.
És ekkor, mint egy király, elhatározod, hogy ma (szörnyeteg) rossz pincér leszel.
