Vigyázni kellene ezekre a kövekre, mondja Imre, mert ki tudja, egyszer csak jön egy akármilyen tüntetés, népünnepély, újratemetés, újraértelmezés, aztán felkapják őket és viszik, zsebre téve – csak újratölteni jönnek vissza. És te ekkor gondolsz először arra, hogy ideje lenne végre a téglagyárról is beszélni, nem csak mindig születésről, szerelemről, eltévedésről. Sokáig egyikőtök sem tudta, hogy mi lehet az a szirénázás, rohanás éjszakánként, sietség, némi robaj – mindenesetre kapkodás. Imre áll a kerítés mellett, támaszkodna, ha tudna, de drótból van, és nézi a felvillanó fényeket nem is olyan messze, és hallja az összemosódó kiabálásokat, utasításokat, káromkodásokat. A téglagyár megmozdult ebben a pillanatban. Amikor az éjszaka közepén a legváratlanabb esetekben megszólalt a sziréna, csöndes mozgolódásba kezdett a városrész, fogmosópoharak koppantak a mosdó szélén, sztaniol zizegett, kabátok suhogtak, és nagyon halk búcsúzások hallatszottak mindenfelől, a csók akkor már nem volt divat közöttük, csak halkan elsziszegett sziák, vagy a félálomból kinéző pillantások, hogy hát megint. És a langyos helyek a kétszemélyes ágyakban olyan hamar lettek hidegek újra, mintha soha nem is feküdt volna ott senki korábban. Az asszonyok meg arrébb húzódtak a hidegtől, kizárták a takaró alól, leválasztották magukat a közösből. Aztán fordultak a kulcsok a zárban, és csizmacuppogás hallatszott a csak itt-ott működő lámpák alatt.

 

Megállsz a temető sarkánál, a szokásos éjszakai útvonalad járod, napról-napra kevésbé van már hideg, vagy talán kevésbé érzed, szóval megállsz a kerítés mellett, észrevétlenül és várod, hogy a szabálytalan ritmusban érkező munkások lassan összerendeződjenek, mielőtt kiérnek a főútra a zebrához, és át nem sétálnak, immár együtt a túloldalra. Az alacsony házakon olyanok az ablakok, mint a mélyen ülő szemek, és ahogy a férfiak kilépnek az ajtókon, abban a pillanatban alszik el odabent az a vékony fény is, ami arra elég, hogy az ember félálomban fel tudjon öltözni, és ne rúgjon bele a konyhaszékbe, vagy a gázpalackba se. Álltok Imrével két különböző kerítés mellett, és várjátok, hogy a főúton túl, abban a széles épületben lassan elinduljon újra a gyártás, mert idő van, nem lehet megállni egy percre sem – nemsokára kócosfejű dolgozók foglalják majd el a helyüket, és csak megszokásból kezdenek mozogni, akárha otthon a konyhában, mondjuk, és csak ez a megszokás, ez a félelem nélküli, hályogos rutin menti meg őket attól, hogy baleset történjen már az első percben. Valahogy a jósiten is ekképp dolgozhat, mert nagy csoda, hogy még valahogy így is működik itt minden, pörögnek a napok, és nem akasztja meg a gyártósort soha egy beszorult alkar, sípcsont, ottfelejtett szerszám – gondolja Imre a lugasnál, vagy talán te a temető mellett.

Ezek az éjszakák jutnak most Imre eszébe, mintha nemesfiúnak a kitelepítés, és érdeklődve nézi a feltornyozott utcaköveket, ahogy annak idején azt a rengeteg téglát a gyárudvaron, kereste rajta a feliratokat, mert a magáéra, ami az ő családjáé lenne, arra már egyáltalán nem emlékezett, arra a furcsa hercegi dacra, ami biztosan abban a jelben is megmutatkozott, de most beszűkül, sőt bezár az emlékezet, és már csak az éjszakai villódzó fények vannak, meg egy városrész sietsége. Mert ha a gróf hirtelen vendégházat építtetne, mert érkezik az osztrák delegáció vagy a család soha nem látott fiumei leágazása, gyanús külsejű unokatestvérekkel, a családfát kívülről fújó nagynénivel, meg a majdan kívánatos unokahúgokkal; vagy esetleg az éjszaka közepén megtelnek hirtelen a börtönök, mert végre elfogták a környék böllérét, akkor bizony építkezni kell, új börtönt kell felhúzni; vagy éppen bővíteni kell a városházát, bekeríteni egy udvart, mert félnek éjszaka, ablakokat, ajtókat befalazni a kilakoltatottak után, hogy soha ne térjenek vissza, vagy egy teljes városrészt lezárni úgy, hogy csak látogatható legyen, de ne átjárható, egyszóval védeni, elbújni vagy kirekeszteni – akkor beindulnak a szirénák, fölébred a szomszédság, megindul a gyártás, Imre herceg pedig visszaül a padra, és a gyufáját keresi.

            Én a téglagyárban lakom, énekli.

            Egyik reggel álltok Imrével az udvaron, egy bontásra váró disznóól előtt, és azon tanakodtok, hogy vajon hogyan is álljatok neki. Olyan ez, mint nagyon jó barátok között, amikor hosszabb ideig nem találkoznak, egymás mellett állnak, de nem egymást nézik, hanem az eget, az utcát, a kirakatot belülről, a szemben lévő teraszt, a partvonal szélét, szóval mindig a látványt, csak a látványt – disznóólat, kukoricagórét, üres istállót –, és azon gondolkodnak, hogy vajon hol is kapjanak bele abba, ami csak ennek az egy embernek lenne elmesélhető: mondjuk egy városrész kiürítésének története, éjszakai téglagyár, a törött karosszék, párkányon elázott gyufák, csomagolás, összekevert könyvek, csehszlovák gitár, a bicikliösvény a temetőn át, a vékában gyűlő, bűzlő esővíz.

            Aztán valahogy hozzákezdtek, először csak óvatosan mozgattok meg egy-egy téglát, lássuk kijön-e, vagy omlik egyből, de kesztyűben és kalapáccsal egészen könnyedén bontható a fal, egymás után jönnek a darabok, némelyik törmelék lesz, de a legtöbb egyben marad, a feliratosokra meg külön figyelünk.

            Aztán dél körül rozsdás szögbe lépsz, egy lécből mered fölfelé, amit egész nap kerülgetsz, talán nem is kellett volna szóba hozni. Aztán nem mész orvoshoz, mert pálinka is van.

            Aztán az ebéd is elkészül. Esztek.