Három rablógyilkos játszik a parkban egy vakvezető kutyával. Az állat időnként megcsúszik a sáros avaron, alig bír megállni, ahogy a három férfi között cikázik – az egyikük nem is férfi, alig múlt tizennégy talán. A közvilágítás idegen fehérjét hálószerűen nőtték be az ágak, foltokban, csíkokban és sokszögekben csillan a fény ezen a koraőszi felületen, mintha mindig közvetlenül eső után lennénk, állandóan valami megbicsaklásban, nagy korty utáni, légszomjban, lapozás közben, vagy alagútba érve – esőfal itt is, ott is. A gyilkosok szürke melegítőben vannak, szinte egyenruhában, csak az egyikükön van csuklyás, fekete kabát, tömött alakjuk bizonytalan, körvonalaik képlékenyek, mintha bármelyik pillanatban átszaladhatna rajtuk a kutya – olyan gyapjas, koszos felhőszerűek, és mindezzel együtt valójában gyönyörűek, elfelejthetetlenek és megkerülhetetlenek. Mint egy fülig szerelmes, tinédzserkorú országos influenzajárvány, egészen olyanok, gondolod. Izzadt, paplanszagú és szárazajkú egymáshoz bújás az őszi szünetben – vagy még jobb, ha iskola helyett. A rablógyilkosoknak csak a szeme csillog, talán a láztól, mindig felnéznek egy pillanatra, ahogy a kutyához hajolnak, fadarabot adnak a szájába, azt rángatják, vagy átölelik a nyakát és dörzsölik a fejét, de olyan ölelés és olyan dörzsölés ez, ami ugyan jól esik, de tompa erejével és szűk határaival közli magáról, hogy áthatolhatatlan. Ahogy a nyakörvből sem csúszik ki az állat feje, ha nem lazítunk rajta.
Imre leteszi a táskáját a járdára, te a háttérből figyeled, egészen vadnyugati képkivágásban, csak derékig látszik, mellette a sporttáska, ujjai kalimpálnak a semmin. A táska nem a földön lett nedves, hanem mintha belülről szivárogna valami, valami sötét és kásás állagú, ami lassan keveredik össze az avar rozsdájával és túlérzékeny, nyáridéző sárgájával. Imre tekintete csak látszólag mozog együtt a kutya nyargalásával, a kezeket figyeli leginkább, ezeket a tömzsi alakhoz tartozó nyurga ujjakat, melyek magabiztosan dolgoznak mindig is, hibátlanul és pontosan, és közben a böllérre gondol, meg a böllérnek a vak lányára.
A lányt keresi a parkban.
Amikor Imre herceg először lépett be a Zöldalma presszóba, még csak hallott a hústurkálóról, de soha nem látta. Bizalmatlanul és szemlesütve fogadták, nem illett oda, de aztán persze lassan elmúlt ez is. Amikor néhány nappal később maga is koszos ruhában érkezik, bort és Hubertust rendel reggel kilenckor, már néhányan bemutatkoznak neki. Azt hazudja, hogy istállót bontanak vagy tyúkólat meszelnek, erre már te sem emlékszel pontosan, nem is a hazugság utolsó mondata a lényeg, hanem a hosszas előkészületek, a fölépítés, a szerkezet, az is, hogy ezer ponton kötődjön a valósághoz, de legyen egy apró, lényegtelen fordulat, kiegészítés, lábjegyzet, zárójel, ami eltávolít, megsemmisít, és persze a tekintet, az a megkönnyebbüléssel tudomásul vehető üresség, hogy nincsen benne semmi, csak az van, amit mond – ír –, mintha a monitor mögül bámulná valaki.
Arra sem emlékszik, hogy reggel volt-e tényleg.
Nem tudni, hogy a termet hogyan hűtik, csak az illat nélküliség biztos, hogy ezeket a jókora darabokat látni, de nem érezni, csak amikor valaki odébb dob egy combot vagy egy fejet, a puffanás után, csak akkor, meg ahogy a kezek között lassan kienged a hús, és hamarosan zárni kell, feljön a nap vagy eljön a délidő, holnap újabb bálabontás. Meg az is furcsa, hogy az emberek nem tűrik föl a kabátjuk ujját, úgy válogatnak könyékig, aztán a magasba emelik, ha megtalálták a csontot a leveshez, a felsálat vagy egy hibátlan pulykacombot vasárnapra – hétfő a legolcsóbb nap, akkor már csak a maradékból válogatnak. A hústurkáló úgy jelent meg 1991-ben és úgy tűnt el hamarosan, ahogy a csóri búcsúból az alámondásos VHS. Némi izgalom és vaskos megkönnyebbülés után.
De arra az örömre, arra a némaságra Imre mindig emlékezni fog, amikor először meglátta Annát, a Tolsztoj utcai elítélt böllér és kisvállalkozó, valamint vízszerelő és albán haiku-fordító visszafordíthatatlan vakságba belevirágzó tizenhat éves lányát, amint vékony alkarjai alámerülnek a végtelen súlyúnak látszó hústömegben, és csak azt várja, hogy valaki azt mondja, nekem most sovány felsál kell, vagy farhát, esetleg marhanyelv vagy pörköltbe való, ő pedig szinte nem is mozdul, csak összpontosít, és hamarosan megtalálja. Kiemeli, felmutatja – és csak néha ugrik oda hozzá a rablógyilkosok valamelyike, ha már tényleg nem bírja el. Ők is elnézegetik a pillanatot. Ez a jelenet jut most Imre herceg eszébe, amint az őszi parkban a megtorpanásból lassan szorongó álldogálás lesz, feszült keresés, és bizonyosság, hogy megint elkésett valahonnan, megint romlandó emlékkel mászkált évekig.
És a temetés.
De nem a Tolsztoj utcai böllér szomorú sorsa és magától értetődő tragédiája, ami nem is egyéni élethelyzetéből adódott, hanem a kor, a helyzet diktálta így, és lényegében senki nem lepődött meg rajta, nem is hibáztatták a szürkemelegítősöket, a legkevésbé pedig a magát vaknak tettető Annát; hanem az a kép jelenik meg most előtte, amit sajnos oly kevesen láttak, így szinte szemtanúk nélkül él tovább a történet, amikor is a böllért búcsúztató pap, miután imára szólítja föl az egybegyűlteket annak lelki üdvéért, aki legközelebb távozik közülünk, magát is kissé meglepve, kilépve, szinte átcsusszanva egyik szertartásból a másikba, hátat fordít a lehajtott fejjel mormoló gyülekezetnek, és az egyik koszorút a válla fölött feléjük dobja. És aztán a vakvezető kutya gyönyörű mozdulatára gondol, ahogy a lány mellől elrugaszkodva kifogástalan ívben repülve, elragadja a koszorút az emelkedő, szomorú kezek elől.
Na, ez volt az az ív, amit még a rablógyilkosok is megkönnyeztek.
Imre a parkban a táskája után nyúl, te pedig, hogy ne láthassanak, a padon arrébb húzódsz egy kicsit.
