Ülsz egy árvácskákkal megrakott ablakpárkány mögött, nyitott ablaktábla mögött, a rosszul metszett lugas szétrezgi a horizontot, és minduntalan olyan érzésed támad, hogy regényhős közeleg. Kinézel jobbra, a kertkapu felől várod, aztán semmi, aztán tízpercenként; nem úgy, mint amikor a főbérlőt, a gázóraleolvasót, a kéményseprőt várod, hanem mint amikor régi barátot, aki új állást kapott, vagy új házba költözik. Lakásból házba. Pedig ez a hős – a hősöd – sokkal jobban hasonlít egy kéményseprőre, mert nagyjából sejted, hogy mit fog majd csinálni, de biztosan még nem tudhatod, hogy ki bújik majd bele az uniformisba. Milyen lesz a tartása, a szava járása.

Aztán meg mégis inkább olyan, mint egy barát. Mert úgy tud bántani, és úgy tud hiányozni. És olyan fontos minden szava, cselekedete.

Sz. Imre (31) székesfehérvári lakos a telkéről hazafelé jövet brutális módon lemészárolt egy vadkant, tettére nincs magyarázat, tettét semmi nem indokolja, de számos nyomot hagyott maga után.

 

Egyik reggel arra ébredsz, hogy úgy viseled fehérváriságodat, mint egy suhogós melegítőt, kondiba jársz benne, meg a boltba, meg pecázni. Rádegyszerűsödik. Aztán meg mégis mintha jó lenne, bever a fény a templomtornyok között, és akkor megint szép. Hullámzó szemmagasság az aszfalt fölötti nyáron. Imre egyszer végighevert a fűben, a pecázók között, és akkor úgy történt, hogy a földre lelátta az eget. Abban a kis, néhány faág és egy egy-két benyúló paneltető szegélyezte sávban ő a fűbe vonzotta az eget, magára hempergette, dunyhába bújt, és akkor arról kezdett ábrándozni, amiről mindig nagyon szeretett: arról, amikor megszületett.

Imre keresztbe teszi a lábát, cigire gyújt, gyűrögeti a göngyölt hús után maradt szalvétát az asztalon, keresi az abroszon az egykori kiégett lyukakat, de azok már nincsenek ott. Tetszene neki, ha csak úgy maguktól benőttek volna, de aligha lehet, hogy így történt; ez némi csalódottsággal tölt el, mert azt hitted, hogy regényben mindent lehet (miért pont abban?), aztán a templomtornyot nézi, abból a szögből, ahonnan szinte minden nap amióta nemesi rangra emelkedett, vagy amióta megszerezte az abszolutóriumot – erre már nem is emlékezett pontosan. Te sem. 

Szerette volna, ha lenne a szemhéja alatt egy fényképezőgép, mert akkor mondjuk elvihetné ezt a pincérnőt is magával, és akkor enyhülne az a szégyen, hogy ugyan felírta a saját telefonszámát erre a szalvétára, a pontos elérhetőségeit, de amikor arra került volna a sor, zavarában inkább gyorsan összegyűrte – még a száját is beletörölte. Meg ha ott lenne az a masina a szeme mögött, egy pislantással exponálna, akkor eltehette volna magának az előző nyár fröccseinek összes képét – szalad fölfelé a buborék a borban, jól teszi.

Nézi a szemmagasságban hullámosodó tujákat és bokrokat a szemközti teraszon, mintha meggyűrné valami a valóságot, talán az emlékezet az, nosztalgia, mindenesetre valami torzulás, és azon gondolkodik, vajon tavaly ugyanígy álltak-e itt ezek a növények, vagy azóta mondjuk megcserélték a ládákat: és egy tuja követ egy apróbb bokrot, vagy fordítva, változott-e a díszítősor vagy nem.

Jó lenne egy tavalyi fénykép, mondja.

Jó lenne, visszhangozzák.

És akkor mi lenne, kérdezed most már Imrét, ezt a frissdiplomás balkon-herceget. Csak jó lenne. Biztosan eszedbe jutna valami jó kis tárcazáró gesztus akkor, mondjuk a tuják ágára tűzni, vagy új képet csinálni a régivel együtt; bevarrni a tavalyt a mába, meghempergetni a múlt sertéshúsát a jelen zsemlemorzsájában, de aztán inkább aludni küldöd Imrét.

Száz meg ezer suhogós jogging zaja kíséri álmát, meg pihegő állattetemek az út szélén, miközben a párálló nyárelő testszagában a város meg a képe egymásra árnyékolódik, és a siető joggingosok léptei estére belesétálnak önmagukba.