A szerelmes férfi olyan, mint a kutya, kiszagolja a telet. Aztán éjszakára eltűnik, a hóban csatangol, szenvtelen holdfényben, vagy olvadó sárfoltokban, hogy aztán csak reggel kerüljön elő, csapzottan, itt-ott szőrcsomók is hiányoznak, talán megverték valahol, vagy csak a drótkerítés szaggatta föl – de mégis mindig valami megmagyarázhatatlan és megmásíthatatlan csillogás van a szemében. Imre jól ismerte ezt a csillogást, bár eddig nem láthatta, csak a saját szeme mutatott néha ilyesmit (néha?, kérdezed, talán csak egyszer, ha), és most itt ül vele szemben ez a fiú, talán nincs még tizenkét éves sem, egy lányt figyel a többiek között, csak éppen hogy, titokban; egy kicsit leült a padra megpihenni, kezében zászlórudat szorongat, nagy nap ez neki, ahogy másoknak is akadnak nagy napok, cipőorrával a pad lábát bökdösi, és csak néha-néha néz föl Imrére miközben beszélgetnek, hogy aztán akkor is gyorsan elrejtse ezt a gyanúsan sugárzó tekintetet – ami másként sugárzó, mint a többieké a téren, és másképpen is gyanús.
A szerelmes férfi megnyálazza az ujját, hevesen tisztálkodik, mint egy kutya, a fürdés közben apró sebeket fedez fel magán, mindig újabbakat. És nem úgy, mint egy részeg éjszaka után, hogy miként is került most ez a seb a homlokomra, talán betonárok, székelykapu, vagy szódásszifon, hanem rejtett helyeken, ahol egy jó darabig maga sem látja, csak a helyét érzi, apró szúrások, amikor odaér a szappan, amikor a samponos víz beér a combjai alá. Ujjheggyel járja végig a testét, a hátát, a nyakát, a hajlatokat, mindenre érzékeny és mindenre figyelmes, aprólékos és némileg riadt is – de nem fél. Mint egy kullancsot, keresi magán a szerelmet. A nyomait annak.
De hát télen nincsenek is kullancsok, mondja a fiú. És nem is ilyen sebeket, hanem ő mintha egy vonalkódot talált volna magán az egyik reggel. Állt a zuhany alatt, és kitapintotta a hol szélesebb, hol keskenyebb sávokat, az anyjának egy darabig nem is merte megmutatni – mégiscsak alig múlt még tizenegy éves, még soha nem volt szerelmes, honnan lennének neki ilyen sebei? Aztán később azt hazudta, hogy az akadálypályán szerezte őket, amikor a drótok alatt kellett végigkúsznia, és ennél a résznél Imre kissé megkönnyebbül, végre egy kapcsolódási pont – drótkerítésre mintha ő is emlékezne, kutyakorából.
És melyik az a lány, kérdezi Imre, de már így is régóta a tömeget pásztázza, tetszett neki az a jelenet, amikor a rendezett sorok egy pillanat alatt felbomlottak, némelyek zsebre tett kézzel álldogáltak tovább, volt aki a mellényét igazgatta, mások padot kerestek, kabátokat terítettek a hideg kőlapokra, néhányan rá is gyújtottak a szemetesek mellett. A csoport nem szemetel. A fiú felnéz, de úgy, hogy biztosan ne találkozzon a tekintete senkiével, főleg ne a lányéval, azzal a vöröshajú nyolcadikoséval, akit jövőre már biztosan nem lát majd minden nap, beszippantja valamelyik középiskola, talán az, amelyik a könyvtár mellett van, vagy az, amelyik a vasútnál? Melyik az, kérdezi ismét Imre, de talán már látja is – a fiú ismét a földet bámulja, fehérednek az ujjai a zászlórúdon. Talán ez az utolsó esély, ez az avatás – nem kéne megvárni az évzárót ilyesmivel.
A szerelmes férfi csak köhög néha a hidegben, de sohasem fázik meg. Kipillantasz Imrére, hogy akkor most ő is beáll-e, vagy sem, a mikrofont igazgatod magad előtt, biztos helyet keresel a papíroknak, ahogy a főiskolán tanultad, ne fújja el a szél, és a mikrofon se erősítse föl a zörgést, amikor a negyedik percben váratlanul remegni kezd a kezed. Rutinmunka, kendőt igazítasz, kisimítod, hogy ne kuszálódjanak össze a sávok – a sapkát lejjebb húzod a homlokodon.
Kinek van kedve masírozni céltalanul, hacsak nem úgy, hogy mégis egy lány után, követni, loholni, de a lépést mégis tartani kell, nem lehet úgy előreszaladni, ahogy a közhelyekben gondolkodó szív diktálná, ami nem is dobbanni, hanem zörögni szokott az ilyen hidegben. Mikor, mikor gondoltad először úgy, hogy fekete nadrágot, fehér inget kell húznod, hogy közéjük kell állnod, hogy láthatóvá válj, hogy észrevegyen ő is, hogy menetelned kell és lépést tartanod, hogy utolérd azt, aki előtted halad néhány sorral, de a lépést tartja ő is – és akkor se lemaradni, se fölzárkózni nem lehet. Gondoltad volna, hogy a vörös hajat majd így elrejti a sapka, és hogy az alakját még annyira sem ismered, hogy a sorok között bármikor rátalálj?
Nevelné tovább a fiút Imre, ha a nevelésnek lenne még bármi értelme így avatás előtt, és csak a szerelmet próbálja most már megérteni, azt, ami vegetáriánus éttermekbe, tengerparti apartmanokba, táncszínházba, családterápiára, cirkuszba, bábszínházba, aztán a csalódás után végül majd terapeutához, guruhoz, kiérdemesült vallási vezetőkhöz, pártok vidéki alapszervezeteibe, erőszakszervezetekbe, esetleg fotószakkörbe kényszeríti a férfiakat. A legreménytelenebbek talán még üveget is festenek majd.
Vagy úgy járnak, mint ez a fiú itt, aki most a zászlót a feje fölé emelve a legkisebbek élére áll a sorban, hátát megfeszíti, állát fölfelé tartja, miközben semmi büszkeséget nem érez, talán azt sem tudja, hol van – hallgatja majd az avató szavakat, és miközben egyszerre csak tag lesz ő is, úgy próbál meg hátrafelé pillantani, hogy a nyaka ne is mozduljon.
Imre elmenőben még piros és fehér csíkokat lát, pont olyan, mintha a lány vörös haját látná, gondolja, meg a szabadon maradt tarkóját, aztán rád pillant, miközben te a mikrofont bekapcsolva a barátaidhoz szólsz.
Hölgyeim és uraim.
Kedves gyerekek.
A szerelmes fiú mezítláb megy le a boltba, nem csinál leckét, sajtot eszik lekvárral, nem vált trikót három napig, váltócipőben megy haza. A szerelmes fiú férfiak közé áll.
