A látszat nem csal: annak ellenére, hogy az anyanyelvem magyar, a középiskolában pedig angol, latin és német szakos voltam, most lengyelül fogok beszélni. Ha úgy érzitek, hogy a lengyelre csak nyomokba emlékeztető nyelven beszélek, nos, az azért lehet, mert a lengyelnek egy eléggé sajátos, a magyarországi Közép-Dunántúlon honos dialektusát ismerem. Ha valamit esetleg nem értenétek meg elsőre, akkor szóljatok nyugodtan, és megismétlem ugyanolyan érhetetlenül. Vagy másképp.
    Hogy miért én nyitom meg ezt a kiállítást itt Lengyelországban, arra elég egyszerű magyarázatom van. Kezdem az elején. Németh Lászlót 8 évvel ezelőtt ismertem meg, egy székesfehérvári kocsmában találkoztunk. Meg akartam hívni egy Unicumra, ám ő ezt határozottan visszautasította, aztán szó nélkül fölállt az asztaltól. Ebből lehetett tudni, hogy hamarosan elmélyült barátság fog minket összekötni. Sok évvel később aztán megállapodtunk abban, hogy a következő kiállítását mindenképpen én fogom megnyitni, ám az azóta következő kiállítások sorra meghiúsultak. A legutóbbi éppen egy falusi plébánoson bukott el, talán nem is kell magyarázni, miért. Így esett meg az, hogy én végül éppen Lengyelországban kerültem sorra, aminek, mondanom sem kell, kimondhatatlanul örültem.
    Visszatérve az alkotóra: Németh László munkáit, ha van bennünk könnyedség és humorérzék is, hamar meg lehet kedvelni – de azért vigyázni kell az időzítéssel. Akad erről egy történetem. Amikor még kevésbé ismertem ezeket a tárgyakat, egy vasárnap úgy döntöttem, hogy a frissen megismert, szende, franciás műveltségű manökenlányt éppen Laci „Vágy, vírus, botrány” című kiállítására viszem el. Első randi, meredő kerámiafalloszok között. Én még ilyen kikerekedett szemeket életemben nem láttam. És hol volt még akkor a hírhedt spermatál. (Mellékszál: egy kiállítás sikere például abban mérhető le, hogy végül mennyi tárgyat sikerül eladni, vagy milyen kritikát kap. Laci egészen mást figyel, ő azt számolja, hogy egy kiállítás végére mennyi spermát loptak el a tálból.)
    Bár szilárd meggyőződésem, hogy egy kiállításmegnyitó szöveg akkor jó, ha másfeles sorközzel egy gépelt oldal terjedelmű, van benne egy vicces és egy pajzán sztori, de nincs benne szakkifejezés, és lehetőleg egyetlen szó sem esik benne a kiállított tárgyakról. Azért most mégiscsak foglalkozzunk egy kicsit a művekkel is. Elvégre először vagyunk itt.
    Woody Allen szerint a világon minden mű vagy a szerelemről, vagy a halálról szól. A magyarok ezt annyival módosítják, hogy minden mű a szerelemről ÉS a halálról szól: egyszerre. Ez a kiállítás is ívet mutat meg, a születéstől a szerelemen át eljutunk a halálig, az urnákig. Közben elég sokat időzünk azzal, hogy magunkat bámuljuk, és próbáljuk megfejteni. Pontosabb megállapítás híján, valószínűleg ez volna az életünk.
    És mivel most Lengyelországban vagyunk, és mivel minket, magyarokat és lengyeleket számos történelmi, művészeti és pubertáskori balatoni élmény köt össze, hadd emeljek ki egyetlen alkotást, és az abban megbúvó nemzetközi szimbólumot, a Trabantot, amit pontosan ugyanúgy értünk mi is, és ti is.
    Talán ti is ismeritek ezt a jó tanácsot, és legyen ez a suta útravaló, mielőtt valóban megnyílik a tárlat. Egy ismert magyar író könyve az alábbi idézettel kezdődik: „A Trabant útfekvése kitűnő és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.”
    Ezt mindenképpen jegyezzük meg, köszönöm a figyelmet, a kiállítást megnyitom.

(Evelyn's Dream, Németh László kiállításának megnyitója, Opole, Lengyelország, 2011. április 1.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.